Hollywood aranykorának leghíresebb jelmeztervezője volt. Csak azért nem kapott Oscar-díjat, mert akkoriban még nem létezett a kategória, amelyben jelölhették volna. Egy munkáját biztos ma is mindenki ismeri: ő álmodta meg az Óz, a csodák csodája jelmezeit.

Adrian Adolph Greenberg néven született Connecticutban 1903-ban, de fénykorában mindenki csak Adrianként ismerte. Képző- és iparművészetet tanult New Yorkban, majd Párizsban, ahol 1924-ben Irving Berlin zeneszerző felkérte, hogy tervezze meg a kosztümöket The Music Box Revue című darabjához.

Szintén 1924-ben ő tervezte a jelmezeket Rudolph Valentino (az 1910-es és 20-as évek színészistene) A Sainted Devil című filmjéhez. Karrierje beindult, és Adrian elszegődött Cecile B. DeMille független filmstúdiójához, ahol vezető jelmeztervező lett. DeMille pár évvel később a Metro Goldwyn Mayerhez szerződött, ahová Adrian is követte.

Adrian itt meg is állapodott, és az elkövetkező 13 évben gyakorlatilag az összes korabeli sztárnak tervezett kosztümöt. Élete során több mint 250 filmben dolgozott! Felsorolni is nehéz lenne, hány sztár köszönhette neki csillogó és hódító megjelenését a filmvásznon.

Néhányan a sorból: Jean Harlow (9 film), Norma Shearer (18 film), Joan Crawford (28 film). De tervezett jelmezeket Hedy Lamarrnak, Lana Turnernek, Mirna Loynak és Katharine Hepburnnek is. Greta Garbo filmes karrierjét gyakorlatilag végigkísérte tervezőként, vele jó barátságba is került.

Adrian mesterien használta a csillogó anyagokat, különleges díszítéseket, flittereket. Filmes kosztümjei igazi dívát csináltak a sztárokból, mindenki olyan ruhát kapott, ami tökéletesen illett hozzá.

Joan Crawfordnak több jellegzetes, válltöméses ruhát tervezett, ez tulajdonképpen a színésznő védjegye lett. Annyira tetszett a közönségnek, hogy a hétköznapi életben is trenddé vált a férfias vállú női ruha.

Miatta hívjuk garbónak a magas nyakú pulóvert. A múlt század 20-as és 30-as éveinek titokzatos filmszínésznője és minimalista eleganciát mutató divatikonja volt. Rejtőzködött akkor is, amikor sztár volt, akkor is, amikor már visszavonult, és ez mindennél jobban vonzotta a rajongókat.

Greta Lovisa Gustafsson egy stockholmi szegény munkáscsalád lányaként látta meg a napvilágot 1905-ben, és mivel édesapja korán meghalt, hamar munkába kellett állnia. Először egy fodrászatban dolgozott, aztán egy áruházba került, ahol szépsége miatt kalapmodellként szerepelt a katalógusokban, majd manöken lett, rövidke reklámfilmekben mutatott be ruhákat. Először így került filmvászonra.

Rövid szerepet kapott egy 1922-es komédiában, és beiratkozott a stockholmi Királyi Drámai Színjátszó Iskolába, ahol két évig tanult. Ekkor Mauritz Stiller (akkoriban híres svéd rendező) felkérte a Gösta Berling című film egyik főszerepére, amely sikert hozott a még mindig csak 19 éves lánynak. Stiller a mentora lett, és mindenben segítette.

A nevét 1923-ban változtatta meg. Nem egyszerűen művésznevet vett fel, hanem hivatalos úton szabadult meg a Svédországban igen gyakori Gustafsson névtől. Hogy miért pont Garbo lett? Van egy weboldal (http://www.garboforever.com), ahol 9 lehetséges magyarázatot gyűjtöttek össze ez ügyben, de mindegyik csak feltételezés. Valójában senki sem tudja, de jó választásnak bizonyult.

Stiller 1925-ben Amerikába szerződött a Metro Goldwyn Mayer stúdióhoz, és ragaszkodott hozzá, hogy szerződtessék Gretát is. Még a némafilmes korszakban járunk, így a vásznon nem okozott gondot, hogy a színésznő egyelőre nem tudott angolul. Nem sorolom el sikeres némafilmjeit, de az MGM jól járt az „egzotikus” európai lánnyal: igazi sztár lett, aki sok pénzt hozott a stúdiónak.

Közben egyre nagyobb teret hódított a hangosfilm, de az MGM nem siettette Garbo debütálását a trendi új műfajban, mert rettegtek a bukástól. 1930-ban aztán elszánták magukat, és Greta az Anna Christie című filmben már megszólalt. A filmet így reklámozták: Garbo talks! (vagyis: Garbo beszél!). És nem bukott meg, hanem még népszerűbb lett, mert a közönség a hangját is vonzónak találta.

1941-ig számos filmben bizonyította, hogy nemcsak beszélni tud, hanem ragyogóan tehetséges is (négy Oscar jelölést gyűjtött be, de végül csak életmű Oscart kapott 1954-ben). Például a Mata Hari, a Krisztina királynő, az Anna Karenina és a Kaméliás hölgy világsiker volt, és a Ninocska címűben azt is megmutatta, hogy komédiázni (valamint nevetni) is tud. Az 1941-es A kétarcú nő viszont bukás lett. Kár, mert mint utólag kiderült, ez volt az utolsó filmje.

Visszavonult. Nem volt ez kimondva, és többször is úgy tűnt a későbbi években, hogy újra játszani fog, de végül mégsem tette. Hol ő gondolta meg magát, hol a filmre nem volt elég pénz. A lényeg, hogy 36 éves korától magánzó lett, nem játszott többet, és haláláig egyedül élt (de nem magányosan, mert barátai mindig voltak).

Karrierje kezdetét leszámítva nem adott interjút, autogramot, nem járt premierekre, és nem válaszolt a rajongói levelekre. Visszahúzódó és távolságtartó volt. Mégis mindenki imádta, izgatóan titokzatosnak látták. Erotikus kisugárzása volt, ezt női és férfi rajongói egyaránt érezték.

Rövid tetszhalott időszak után az 1700-as évektől ismét trendi lett az abroncsszoknya. Ezúttal ovális formájú volt, oldalirányban terjeszkedett elképesztő mértékben. És újabb kemény évtizedekre átvette a nők feletti uralmat a divatban.

Egyes kutatások szerint az első dicső korszak után az abroncsszoknya nem is volt igazán tetszhalott, és Spanyolországban tulajdonképpen akkor is viselték, amikor máshol nem volt divatos. Az 1700-as évek elején mindenesetre eljutott Franciaországba és Angliába, ahol örömmel üdvözölték a divathölgyek, és terjesztették tovább egész Európában, kicsit átalakítva, ezúttal panier néven.

A francia panier szó kosarat jelent, nem túl izgalmas elnevezés egy pompázatos ruhadarabnak. De pontosabban nehéz lett volna meghatározni a lényegét. Mármint eleinte. A ruhadagasztás szenvedélye ugyanis rávette a nőket, hogy ruhájuk alá kétoldalt kosárforma egységeket kössenek a derekukra, így terebélyesítve a felsőruhát.

Aztán a „kosarak” helyét lassan átvette a halcsont, fém-, vagy vesszőváz. Először csak csípőig, majd úgy combközépig ért a szerkezet, aztán elszabadult a pokol, és a szoknya teljes hossza alatt ovális abroncskarika rendszer alakult ki, amit hosszában textilpántokkal rögzítettek egymáshoz. Ezúttal nem a szabályos körben terjeszkedés, hanem a laposabb, de oldalt hatalmas szoknya lett divatos.

Elsősorban a férfidivatban harapózott el, de a nők is boldogan viseltek hosszában osztott, eltérő színekben pompázó ruhát. A sokáig trendinek számító megoldás utóbb főként az udvari bolondok viseletében élt tovább. Ma a kártyapakli Jolly Joker figuráján láthatunk ilyet.

Már a 13. századi Európában is lehetett találkozni a felemás férfiruhával, de a 14. századtól lett igazi trend. Mivel a középkori férfinadrág szárai sokáig nem képeztek szerves egységet a gatyarésszel, igen egyszerű volt különböző színű nadrágszárakat párosítani egymáshoz, és ezt meg is tették (a gyámoltalan nadrág sajátosságairól itt írtam korábban).

Először tehát a nadrág szárain jelentkezett a felemás színdivat, aztán a ruházat többi részén is hódított. Ez kivételesen nemcsak a gazdagok divatja lett, hanem minden társadalmi rétegben kedvelték és követték, a 15. században is. Láthatjuk uraságon, hóhéron, paraszton és zenészen egyaránt.

Német területeken halbierte Kleidung, francia vidékeken mi-parti, Angolhonban parti coloured clothing névre hallgatott. Eredete nem csupán az élénk színek társításában látott cicomázkodási, feltűnési lehetőséghez köthető, ugyanis elterjedt a címerszínek és ábrák megjelenítése az öltözéken. A gazdagok, lovagok családjuk címerszíneit kezdték viselni, a pórnép pedig urai színével mutatta meg, hova tartozik.

Persze nem lett volna ebből divat, ha csupán praktikus okok mutatkoznak, de meglátták benne a kifinomult ízlés kifejezésének lehetőségét is. A fejlődő technológiák egyre több szép szín előállítását tették lehetővé, a hosszanti színmegosztás nyújtotta az alakot – a korabeli divathölgyek nagy örömére (mert ugye ők is elkezdtek ilyen trendi ruhákat hordani).