Neki köszönhetjük a nadrágszoknyát, a sokkoló pink divatszínné válását, a bogaras nyakláncot, az „olyan mintha” ruhadarabokat, a cipőkalapot. Elsa Schiaparelli kreatív divatötleteit sokan, de nevét kevesen ismerik. Filozófiája szerint a divat hordható művészet. Tudta, hogy mindent lehet, csak fantázia és ízlés kell hozzá. Ő volt Coco Chanel legnagyobb riválisa.

Rómában született 1890-ben, olasz arisztokrata-értelmiségi családban. Nem volt könnyen kezelhető úrilány. Filozófiát hallgatott a római egyetemen, közben szenvedélyes verseskötetet publikált, utóbbiból elég nagy botrány kerekedett. A család úgy próbálta megzabolázni, hogy zárdába küldték, ám ott kitartó éhségsztrájkba kezdett, így egy idő után kiszabadult. Ezután gyorsan elfogadott egy nevelőnői állást, és maga mögött hagyva a gazdagok könnyű életét, Londonba utazott.

Londonban megismerkedett Wilhelm de Wendt de Kerlorral, egy okkult filozófiával foglalkozó, nem túl tehetős, de igen jóképű fiatalemberrel, aki tulajdonképpen egy sármos sarlatán volt, s akihez – szülei akarata ellenére – feleségül ment. Közös életük elég hányatott volt: Kerlort tiltott jóslásért kiutasították Angliából, ekkor Franciaországba költöztek, majd pár év után New Yorkban, azután Bostonban kötöttek ki, és született egy kislányuk. Végül házasságuk felbomlott, ezt siettette, hogy Kerlor többekkel viszonyt folytatott, köztük a kor sztár táncosnőjével, Isadora Duncannel is.

A kisgyerekével magára maradt Elsa egy dadaista művész feleségének butikjában dolgozott, közben megismerkedett a korszak művészeti iskoláival, valamint olyan jelentős művészekkel, mint Marcel Duchamp és Man Ray (ő le is fotózta). Aztán visszaköltözött Európába. Párizsban telepedett le, itt találkozott a trendi divattervező Paul Poiret-val, aki önálló tervezésre biztatta.

Megszabadította a nőket gyűlölt ruhadarabjuktól, a fűzőtől. Helyette melltartót adott rájuk és kitalálta a bukjel szoknyát, amelynek alja annyira összeszűkült, hogy, csak elegánsan tipegni (vagy elesni) lehetett benne. „Kiszabadítottam a kebleket és leláncoltam a lábakat” - mondta.

Karrierje a mesés felemelkedés története: egy szegény kelmekereskedő fiaként született 1879-ben. Tizenévesen egy esernyőkészítőnél inaskodott, a szabás után maradt hulladék selyemdarabokból húgai babáinak készített ruhákat. Hamar érdekelni kezdte a divat. Sok ötletét lerajzolta, és érdekes tervei közül egyet-egyet megvettek a nagyobb divatházak. Szabadúszó ruhatervező lett, majd asszisztens a Doucet divatcégnél.

Később 2 évre a híres Worth divatházhoz szegődött, de miután az ottani vevőkör túl extravagánsnak találta a kreációit, 1903-ban inkább megalapította saját szalonját. Feltűnően berendezett kirakatai előtt mindig sokan bámészkodtak.

1905-ben feleségül vett egy 19 éves vidéki lányt, Denise-t, aki a múzsája, öt gyermekének anyja és kreációi legfőbb viselője lett. Ő volt egyúttal az új, vékony, fiús nőideál egyik első megtestesítője, igazi trendszetter feleség. Az inspiráló házasság 23 évig tartott, végül viharos körülmények között váltak el 1928-ban.

Sztártervező

Paul Poiret volt az I. világháború előtti Párizs legdivatosabb ruhatervezője, aki főleg klasszikus és keleti stílusjegyeket használt. A divatkövető közönség éppen a keleti művészetek és az orosz balett iránt érdeklődött, ez inspirálta Poiret-t, hogy feltűnő, teátrális ruhákat tervezzen. Ragyogó lila, narancsszínű, kék és zöld estélyi ruhák, turbánok, háremnadrágok kerültek ki szalonjából. Az első olyan tervező volt, aki a nők egyéniségét vette figyelembe, amikor öltöztette őket.

Egy 1909-es Vogue interjúban elmondta, egyszer egy népszerű párizsi étteremben rápillantott a mellette lévő asztalnál ülő öt divatos nőre, s úgy érezte, mintha indigós másolatai lettek volna egymásnak: mindegyiken egyforma fűző és az éppen divatos egyforma frizura. „Mintha ugyanabból az öntőformából kerültek volna ki. Nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy ha esetleg összekeverednének, a férjeiknek biztosan megbocsátanánk, hogy összetévesztik egyiket a másikkal.” Véleménye szerint az igazán elegáns nő az, aki merész és kreatív, felfedezi a divatot, nem pedig követi. A groteszk látvány csak megerősítette abban, hogy a nőknek egyéniségként kellene öltözködniük.

Múlt századi marketinges

Poiret marketing szakemberként (bár ezt a kifejezést akkor még nem használták) sem volt kispályás. 1908-ban megbízta az addig ismeretlen illusztrátort, Paul Iribe-et, hogy összes az évi modelljéről készítsen rajzot. A könnyed, laza empire stílust felélesztő ruhák rajzait egy Les Robes de Paul Poiret című kiadványban jelentette meg. Ez volt a mai lookbook őse. Iribe híres lett, Poiret ruháit pedig egymással versengve rendelték a divathölgyek.

A következő évben Londonba vitte bemutatni legújabb kreációit, ez még nem lenne meglepő, a hely viszont igen. Margot Asquith, a brit miniszterelnök felesége meghívta, hogy otthonukban, a Downing Street 10-ben (!) rendezze a bemutatót. A legolcsóbb ruha ára 30 guinea volt (egy akkori cselédlány kb. kétévi fizetése).

A francia couture tervezők közül elsőként utazott Amerikába, végigjárta a New York-i áruházakat, üzleteket kötött, és nagy sikerű előadásokat is tartott a divatrajongóknak, az ottani újságok pedig egyszerűen csak a divat királyának nevezték.