A régi időkben a férfiak hordtak vicces vagy fura ruhadarabokat, kiegészítőket, ám ma általában büszkén hirdetik, ők bizony (ellentétben a nőkkel) praktikusan öltöznek. De akkor mire véljük, hogy a szekrényükben ott lapul pár nyakkendő, pedig ruházati értelme nincs? Öncélú díszítmény? Igen.
A sálszerű, nyakbavaló kendővel kezdődött, ebből fejlődött ki lassanként a ma ismert nyakkendő. (A hideg ellen alkalmazott, használati értékkel bíró sál egy külön evolúciós vonal.) A gyökerek katonaiak, és elég régiek. Például már a híressé vált, az i.e. 210-ből származó, agyaghadsereg tagjainak is volt nyakkendője. Az első kínai császár, Csin Si Huang-ti sírhelyét az örökkévalóságig őrző agyagkatonák viseltek nyakra tekert kendőt (sokra csomót is kötöttek). Egyes történészek feltételezése szerint ez a viselet egyfajta katonai megtiszteltetés volt.
A rómaiaknál is katonai szerepű volt a nyakbavaló sál/kendő: Rómában áll Traianus császár híres diadaloszlopa, amelynek domborművein ilyet viselnek nyakukban a katonák. Az i.sz. 113-ban elkészült oszlop a Dácia feletti győzelem emlékét hirdeti. Egyes kutatások szerint az adott időkben sem Kínában, sem Rómában nem hordtak az átlagemberek ilyesmit, ezért gondolják a történészek, hogy valamilyen katonai kitüntetésféle lehetett ez. Ennek ellentmond, hogy (amint egy kommentelő − köszönet − felhívta rá a figyelmemet), hogy egy darabig a katonák rendes felszerelésének része volt a focale, vagyis nyakbavaló kendő, amely védte a nyakat, hogy a lemezvért ne dörzsölje ki. Tehát csak az a biztos, hogy az eredet katonai.
Világunkban a magassarkú cipő a nőiesség (eléggé szexista és többnyire kényelmetlen) szimbóluma, pedig eredetileg a férfiak kezdték hordani. XIV. Lajos például a piros sarkakat kedvelte.
Eredetileg az ázsiai lovas népek körében terjedt el a magassarkú cipő/csizma viselése, mert a sarok megakadályozta, hogy lábuk csúszkáljon a kengyelben, amikor a nyeregből felemelkedve küzdenek/lőnek. Mivel a lovas harcosok férfiak voltak, a magas sarok viselése férfi privilégium volt. Arrafelé igen sokáig fenn is maradt ez a viselet. Itt egy üzbég lovascipőt mutatok az 1850-es évekből.
Európában a 16. század végén csodálkoztak rá a nemes urak, hogy mennyire férfias viselet ez. 1599-ben a félelmetes sereget és lenyűgöző győzelmeket magáénak tudható I. Abbász perzsa sah követeket küldött az orosz, német és spanyol udvarba. Történelmileg a küldetés nem volt annyira jelentős, így most csak a perzsa diplomata-harcosok cipőjére koncentrálunk. Magassarkú volt , amivel valóságos divatlázat okoztak. Egyre több arisztokrata európai férfi akart olyan macsó lenni, mint a perzsák, és ironikus módon a magas sarokban találták meg ennek nyitját.
A régi századokban kegyencnők hosszú sora mutatja, hogy francia és más uralkodói körökben trend volt hivatalos és/vagy nem hivatalos szeretőt tartani. Nem csoda, hisz királyi házasságot politikai, hatalmi érdekek alapján kötöttek. Itt nem jutott szerephez a romantika. XIV. Lajos mégis feleségül vette egyik kegyencnőjét. Titokban. Ő volt Madame de Maintenon.
Talán a leghíresebb és legbefolyásosabb királyi szeretők a francia történelemben bukkantak fel, de bármilyen bővérű nőcsábász volt az aktuális uralkodó, az államérdek előtt meghajolt: feleségül olyan nőt vett, aki Franciaországnak hozományként több területet, befolyást vagy fontos szövetséget biztosított. A kiválasztáskor nem számított, ha az ara jóval idősebb vagy akár évtizedekkel fiatalabb volt vőlegényénél. A külcsínnel sem foglalkoztak: a menyasszony lehetett csúnyácska, kövér, sovány, himlőhelyes, taszító vagy akár szép is. A vőlegény is. Az érzelmi életet elkülönítették a kötelességtől.