Rövid tetszhalott időszak után az 1700-as évektől ismét trendi lett az abroncsszoknya. Ezúttal ovális formájú volt, oldalirányban terjeszkedett elképesztő mértékben. És újabb kemény évtizedekre átvette a nők feletti uralmat a divatban.

Egyes kutatások szerint az első dicső korszak után az abroncsszoknya nem is volt igazán tetszhalott, és Spanyolországban tulajdonképpen akkor is viselték, amikor máshol nem volt divatos. Az 1700-as évek elején mindenesetre eljutott Franciaországba és Angliába, ahol örömmel üdvözölték a divathölgyek, és terjesztették tovább egész Európában, kicsit átalakítva, ezúttal panier néven.

A francia panier szó kosarat jelent, nem túl izgalmas elnevezés egy pompázatos ruhadarabnak. De pontosabban nehéz lett volna meghatározni a lényegét. Mármint eleinte. A ruhadagasztás szenvedélye ugyanis rávette a nőket, hogy ruhájuk alá kétoldalt kosárforma egységeket kössenek a derekukra, így terebélyesítve a felsőruhát.

Aztán a „kosarak” helyét lassan átvette a halcsont, fém-, vagy vesszőváz. Először csak csípőig, majd úgy combközépig ért a szerkezet, aztán elszabadult a pokol, és a szoknya teljes hossza alatt ovális abroncskarika rendszer alakult ki, amit hosszában textilpántokkal rögzítettek egymáshoz. Ezúttal nem a szabályos körben terjeszkedés, hanem a laposabb, de oldalt hatalmas szoknya lett divatos.

Minden abroncsszoknyák ősanyja, a verdugado Spanyolországból, a 16. századi Európa fő divatközpontjából indult hódító útjára.

A különleges öltözék mindig társadalmi rangot jelentett, nem véletlen, hogy a régi idők trenddiktálói és divatkövetői elsősorban a gazdagok és előkelők voltak. Nők, férfiak egyaránt. A furcsa divatok általában hangsúlyozták a rangot, és minél kevésbé volt praktikus az aktuális ruhafazon, annál inkább jelezte, hogy viselője nem kényszerül munkára. Tehát viselhetett olyan ruhát, amely eleve alkalmatlan volt minden pórias tevékenységre, viszont pompás és méltóságteljes megjelenést biztosított. A verdugado, vagyis a spanyol abroncsszoknya tipikusan ilyen, egyértelműen arisztokrata viselet.

A verdugado (ismertebb francia nevén vertugadin) a merev spanyol etikett megtestesülése a divatban. Fűzfavesszőkből kialakított abroncskalitkába zárta a női testet, a nők azonban nem a korlátozásra, hanem a benne rejlő pompázkodási lehetőségre koncentráltak, így hosszú időre divat lett a spanyol divatközpontban kitalált „mozgó kupola”.

Pontos eredete homályba vész, sokféle magyarázat és anekdota található róla, de hiteles magyarázatot nem lehet kiolvasni a különféle forrásokból. Leginkább Portugáliai Johanna királyné, IV. Henrik kasztíliai király feleségének a nevéhez kötik az abroncsszoknya megjelenését, aki állítólag nem legális terhességét kívánta palástolni evvel a szoknyaformával.

Mivel a hölgyről rengeteg rosszindulatú pletyka terjedt akkoriban, a róla fennmaradt ábrázoláson pedig pont a szoknyája nem látszik, semmilyen igazi bizonyíték nincs, hogy ez volt a kezdet. Johanna egyébként 1475-ben meghalt, az abroncsszoknya pedig lassan terjedt, és csak a 16. század közepétől lett igazán divatos.

Akárhogyan is született meg a különös szoknya, az biztos, hogy eleinte sokan a merevítő abroncsokat nem feltétlenül egy alsószoknyára applikálva, hanem a felső szoknyán, jól láthatóan, mintegy ruhadíszként hordták. A deréktól lefelé haladva egyre nagyobb átmérőjű abroncskarikákat bársonnyal borították be, így varrták a szoknyára. A legalsó abroncskarikát gyakran megduplázták, hogy a merevítés jól tartson.

Később az abroncsok átkerültek egy díszes alsószoknya belső részére, ezt drága anyagból (atlasz, bársony, moaré) készült felsőruha borította. Utóbbi elöl többnyire nyitott volt, így mindkét szoknya kitűnően érvényesült a kialakított tökéletes kúpformán, vagy harangalakon, mert az is népszerű lett.

Továbbfejlesztésként már három szoknyából állt a viselet. Egy dísztelen – általában vászon – alsószoknyára varrták a karikákat (korabeli szabószámlák szerint ekkor már csavarással merevített kötélből, nádból, drótból, bálnaszilából is készítették az abroncsokat, nemcsak vesszőből), és erre vették fel a dekoratív középső és felső szoknyát.

A korszak egyházi emberei nem rajongtak az új divatért, általában csúnyának, bűnösnek és hamisnak, természetellenesnek tartották. Nincs olyan nő, akinek ekkora csípője lenne, az Úr ellen való vétek az ilyen csalás – érveltek. Hiába. A spanyol módi átterjedt Franciaországra és Angliára is, később Németországban is megjelent. (Itáliában nem igazán lett népszerű, több városban be is tiltották). Eredeti formáját spanyol abroncsszoknyának nevezték.