Minden abroncsszoknyák ősanyja, a verdugado Spanyolországból, a 16. századi Európa fő divatközpontjából indult hódító útjára.

A különleges öltözék mindig társadalmi rangot jelentett, nem véletlen, hogy a régi idők trenddiktálói és divatkövetői elsősorban a gazdagok és előkelők voltak. Nők, férfiak egyaránt. A furcsa divatok általában hangsúlyozták a rangot, és minél kevésbé volt praktikus az aktuális ruhafazon, annál inkább jelezte, hogy viselője nem kényszerül munkára. Tehát viselhetett olyan ruhát, amely eleve alkalmatlan volt minden pórias tevékenységre, viszont pompás és méltóságteljes megjelenést biztosított. A verdugado, vagyis a spanyol abroncsszoknya tipikusan ilyen, egyértelműen arisztokrata viselet.

A verdugado (ismertebb francia nevén vertugadin) a merev spanyol etikett megtestesülése a divatban. Fűzfavesszőkből kialakított abroncskalitkába zárta a női testet, a nők azonban nem a korlátozásra, hanem a benne rejlő pompázkodási lehetőségre koncentráltak, így hosszú időre divat lett a spanyol divatközpontban kitalált „mozgó kupola”.

Pontos eredete homályba vész, sokféle magyarázat és anekdota található róla, de hiteles magyarázatot nem lehet kiolvasni a különféle forrásokból. Leginkább Portugáliai Johanna királyné, IV. Henrik kasztíliai király feleségének a nevéhez kötik az abroncsszoknya megjelenését, aki állítólag nem legális terhességét kívánta palástolni evvel a szoknyaformával.

Mivel a hölgyről rengeteg rosszindulatú pletyka terjedt akkoriban, a róla fennmaradt ábrázoláson pedig pont a szoknyája nem látszik, semmilyen igazi bizonyíték nincs, hogy ez volt a kezdet. Johanna egyébként 1475-ben meghalt, az abroncsszoknya pedig lassan terjedt, és csak a 16. század közepétől lett igazán divatos.

Akárhogyan is született meg a különös szoknya, az biztos, hogy eleinte sokan a merevítő abroncsokat nem feltétlenül egy alsószoknyára applikálva, hanem a felső szoknyán, jól láthatóan, mintegy ruhadíszként hordták. A deréktól lefelé haladva egyre nagyobb átmérőjű abroncskarikákat bársonnyal borították be, így varrták a szoknyára. A legalsó abroncskarikát gyakran megduplázták, hogy a merevítés jól tartson.

Később az abroncsok átkerültek egy díszes alsószoknya belső részére, ezt drága anyagból (atlasz, bársony, moaré) készült felsőruha borította. Utóbbi elöl többnyire nyitott volt, így mindkét szoknya kitűnően érvényesült a kialakított tökéletes kúpformán, vagy harangalakon, mert az is népszerű lett.

Továbbfejlesztésként már három szoknyából állt a viselet. Egy dísztelen – általában vászon – alsószoknyára varrták a karikákat (korabeli szabószámlák szerint ekkor már csavarással merevített kötélből, nádból, drótból, bálnaszilából is készítették az abroncsokat, nemcsak vesszőből), és erre vették fel a dekoratív középső és felső szoknyát.

A korszak egyházi emberei nem rajongtak az új divatért, általában csúnyának, bűnösnek és hamisnak, természetellenesnek tartották. Nincs olyan nő, akinek ekkora csípője lenne, az Úr ellen való vétek az ilyen csalás – érveltek. Hiába. A spanyol módi átterjedt Franciaországra és Angliára is, később Németországban is megjelent. (Itáliában nem igazán lett népszerű, több városban be is tiltották). Eredeti formáját spanyol abroncsszoknyának nevezték.

Franciaországban a divathölgyek persze hamar rászoktak a fenséges megjelenést adó kalitkaszoknyára. Medici Katalin, II. Henrik király felesége korabeli divatikonként az elsők között kezdte hordani.

Arrafelé úgy vélték, az alapeszme kitűnő, de lehet még a formával tovább kísérletezni. A csípőnél körben kipárnázták a szoknyát, és azonos átmérőjű belső abroncskarikákat alkalmaztak a szoknya teljes hosszán, így jött létre a henger vagy dobalakú változat. Az így szélesített csípő annyira trendi lett, hogy sokszor fodrokkal, csokrokkal tették még hangsúlyosabbá. A 16. század végére kialakult tehát a francia abroncsszoknya (vertugadin, vertugalle), amely általában elöl is zárt szabású volt. De akkor hogy érvényesült a hímzett, gyöngyös, drága középső szoknya? Egyszerűen: járás közben kecsesen megemelintették a felsőt elöl vagy oldalt, így kacéran kivillant az alatta rejtőző következő réteg.

Angliába Aragóniai Katalin vitte magával az abroncsszoknyát, és sikert aratott. Az Erzsébet-korban farthingale néven ismerték. Erzsébet királynő számára nemcsak „normál” selyem abroncsszoknyák készültek, hanem külön alkottak neki great farthingale elnevezéssel egy variációt. A great szó itt a hatalmas terjedelemre utal: a felső szoknya rakott és tűzött volt, hihetetlen mennyiségű drága anyagot dolgoztak bele, az abroncsok átmérője óriási volt. Komoly súlyt kellett cipelnie a viselőnek.

Meg kell jegyeznem, hogy akkoriban a gyerekeket úgy öltöztették, mintha miniatűr felnőttek lennének, így az előkelő kislányok is rájuk méretezett, de felnőttes abroncsszoknyában jártak. Mozgás, felszabadult játék nemigen jött szóba.

A merevített szoknya történetében általános problémaként jelentkezett a leülés. A székek nem voltak elég szélesek a rengeteg sok anyag elhelyezéséhez, az abroncsok sem fértek el. Egy feljegyzés szerint például Erzsébet királynő egy 1559-es udvari vacsoráján a divatos ruhájú udvarhölgyek egy része kénytelen volt a földön, párnákon ülve elkölteni a pompás fogásokat, mert az asztaloknál egyszerűen nem volt elég hely nagy szoknyáik számára.

A 17. század közepére a divat ismét a kissé természetesebb ruhaformákat állította előtérbe, az abroncsszoknya több évtizedes divatja lassan elmúlt. De nem örökre! A merevített ruhadarab a 18. században panier, a 19. században pedig krinolin néven kelt igen aktív új életre.