A régi századokban kegyencnők hosszú sora mutatja, hogy francia és más uralkodói körökben trend volt hivatalos és/vagy nem hivatalos szeretőt tartani. Nem csoda, hisz királyi házasságot politikai, hatalmi érdekek alapján kötöttek. Itt nem jutott szerephez a romantika. XIV. Lajos mégis feleségül vette egyik kegyencnőjét. Titokban. Ő volt Madame de Maintenon.

Talán a leghíresebb és legbefolyásosabb királyi szeretők a francia történelemben bukkantak fel, de bármilyen bővérű nőcsábász volt az aktuális uralkodó, az államérdek előtt meghajolt: feleségül olyan nőt vett, aki Franciaországnak hozományként több területet, befolyást vagy fontos szövetséget biztosított. A kiválasztáskor nem számított, ha az ara jóval idősebb vagy akár évtizedekkel fiatalabb volt vőlegényénél. A külcsínnel sem foglalkoztak: a menyasszony lehetett csúnyácska, kövér, sovány, himlőhelyes, taszító vagy akár szép is. A vőlegény is. Az érzelmi életet elkülönítették a kötelességtől.

Itt kell megjegyeznem, hogy a házasságot hosszú évszázadokon át (igen kevés kivétellel) érdekszövetségnek és gazdasági előnyök megszerzésére alkalmas köteléknek tekintették mindenütt, és nem csak királyi viszonylatban. Ha egy családok közötti megállapodás alapján megkötött házasságban a felek mégis egymásba szerettek, az ritka bónusz volt. (A 18. században például ezt az arisztokráciában igyekeztek titkolni is a felek, mert póriasnak számított szeretni a házastársat.)

Azt tán mondanom sem kell, hogy a házassági tranzakciókban a nőknek nem volt sok szavuk, leginkább biodíszletként szerepeltek, jogaik alig voltak. Mindig akadtak persze nők, akik megállták a helyüket a férfiak dominálta világban, de ezt leginkább tehetős, önálló özvegyként bizonyíthatták, mert akkor már többnyire nem kényszerültek újabb érdekházasságra. Mégis, ismerünk sok régi híres nőt, akinek egy szavától függött sokak boldogulása. De ezek a nők nem „saját jogon” gyakoroltak hatalmat, hanem királyi szeretőként – ha elég okosak és ügyesek voltak.

Az emberek széles körében népszerű trendek, szokások, divatok mindig is kísértésbe hozták a hatalom mohó birtokosait, hogy megadóztassák ezeket. Nemcsak ma, hanem a múltban is. A régi időkben nem lévén internet, de elterjedt parókahasználat annál inkább, utóbbit adóztatták meg. Tudunk még például kalapadóról, és – milyen érdekes – szappanadó is volt már. A logika nem változott: az állami bevételek gyors növelésére mindenki fizessen újra olyasmiért, amit egyszer már megvett.

Parókát már az ókori Egyiptomban, Rómában is hordtak (a rómaiak különösen a szőke germán póthajra gerjedtek), de ismerték az asszírok és a perzsák is. Aztán a középkori Európában az egyház enyhén szólva nem pártolta a viseletet, így nem is nagyon dívott a használata.

A 16. századtól kezdett újra terjedni, de igazából a 17. század végén XIV. Lajos francia uralkodó hozta divatba. Hiába, a Napkirály igazi trendteremtő volt. Korán gyérülni kezdett a haja, viszont nem akart kopasz királyként mutatkozni alattvalói előtt, hát bevezette a parókaviseletet. És persze őt utánozta mindenki.

Ez persze csak az egyik irányvonal. A másik a szifilisz, amelyet nem tudtak igazán gyógyítani a 16. században (a penicillinre még várni kellett közel 350 évet). A század végére Angliában például járványszintet ért el ez a nemi kór, amely többek között vaksággal, fekélyekkel és kopaszsággal bélyegezhette meg áldozatát. A kopaszságról ezért mindenki a szifiliszre asszociált, így a pórul jártak parókát szereztek be, hogy elfedjék a szégyenletes hajhiányt.

A paróka lassanként az egészség egyfajta jelképe lett, ami egyre növekvő árában is megmutatkozott. A 17. században a divatos férfi paróka (főleg ők viselték, a nők inkább hajpótlással, a hajhosszabbítás korabeli megfelelőjével pompázkodtak) hosszú és göndör volt. A 18. századra már mindkét nem viselte a népszerű divatcikket, többnyire óriási méretű, fehér hajfelhő formájában. Ez már a rizsporos paróka ideje.