Ma úgy öltözünk, ahogy kedvünk tartja, de régen a hatalom időről időre beleszólt az öltözködésbe is. Így keletkeztek a különféle szigorú ruharendeletek. Hosszú távon mindegyik csúfos kudarcot vallott.

Vaskos köteteket lehetne megtölteni a régi idők során sok országban kiadott ruharendeletekkel, úgyhogy itt épp csak egy kis ízelítőt adhatok a hivatalos hatalom ilyen irányú próbálkozásaiból. Ezeknek általában kettős volt a célja: egyrészt a fényűzést kívánták mérsékelni, másrészt meg akarták akadályozni, hogy a köznép mértéktelenül utánozhassa az előkelők divatötleteit. Hiszen hogyan lehetett volna megőrizni a ruházaton is látszó kiváltságos megkülönböztetést, ha bárki hordhatott volna például csipkét, gyöngyöt vagy éppen hosszú uszályt?

A ruharendeletek esetében bátran mondhatjuk, hogy már a régi rómaiak is. Az első ismert fényűzést korlátozó törvény a római Lex Oppia K.e. 215-ből. A nők – őket tekintették tékozlónak, költekezőnek – luxusigényére kívántak általa féket vetni, így korlátozták a színes ruhák, az arany ékszerek viselését és a kocsikázást (kivéve, ha vallási szertartásra sietett ló vontatta kocsival a hölgy). Húsz évig volt érvényben a törvény, de a divatkedvelő hölgyek nemigen tartották be.

K.e. 195-ben a szenátusban komoly vita folyt arról, hogy fenntartsák-e, végül viharos körülmények között helyezték hatályon kívül, ugyanis közben a nők tömegesen utcára vonultak, és ott a szavazásra jogosult férfiakat arra próbálták rávenni, hogy töröljék el a törvényt. Kitartásuk sikerrel járt. Az egyéb ilyen típusú római törvények egy idő után mind csendben elhaltak, a nők meg divatoztak tovább.

A középkorba ugorva elképesztő mennyiségű ruharendelettel lehet találkozni. A talján földön kiadottaknak például visszatérő eleme, hogy tiltják a gyöngyviselést (szinte minden olasz város rendelete említi), az aranyos-ezüstös fejdíszeket, díszes gombokat, a sok ékszert, és főként a hosszú uszályt. Újra meg újra, évszázadokon átívelően – nyilván nem érték el a kívánt hatást. Sem elsőre, sem sokadjára.

Néhány kiragadott példa. Bolognában 1250-ben betiltják az uszály viselést, a prostituáltakat kivéve. Ez az elrettentés nem vezetett sikerre, így később az uszály megrövidítéséért felelős tisztviselőket választottak. Sienában 1274-ben betiltják a legtöbb ruhadíszt és a csipkét, az uszály nem lehet 30 cm-nél hosszabb, különben büntetést kell fizetni. Modenában 1327-ben rendelet mondja ki, hogy az uszály nem lehet egy karnyinál hosszabb. A főtér egy kövére vésett jelzés volt a mérték, a törvénytisztelők itt lemérhették, hogy ékességük megfelel-e a kívánalmaknak. Pisában 1356-tól tilos volt az 1/5 karnyinál hosszabb uszály, de úgy tűnik, még sokáig küzdöttek a megoldhatatlan divatproblémával, mert 1420-ban új (enyhébb) rendeletet hoztak, ekkor már csak az egy karnyinál hosszabb sleppet tiltották.

Ha sminkelni akarunk, mérhetetlen mennyiségű kozmetikumból válogathatunk, csak a pénz (és az allergia) szabhat határt annak, hogy mit használunk. Amikor kész a mű, optimális esetben kapunk néhány jó szót szeretteinktől, vagy megcsodál néhány nagy-Ő-jelölt. Az antik Rómában viszont – ha gazdag hölgyek lettünk volna – mindig egy külön rabszolgalány dicsérte volna őrjöngve a végeredményt, és ott a teljes szépségápolás menete is kicsit másképp zajlott.

Az igazán tehetős római úrhölgy ébredését tucatnál is több rabszolgalány várta reggelente, és nem lazsáltak, mindegyiknek megvolt a szépségápolási feladata. E rab kozmetikai szakemberek együttesen cosmetae névre hallgattak.

Négyen frizurázták: egy fésülte, egy kefélte, egy kenőcsökkel puhította, és olajokkal illatosította a haját. A negyedik feladata igen kényes volt, ő tépkedte ki csipesszel a gyanús fehér hajszálakat. 

Az arckezeléshez további négy lány kellett. Az első lemosta szamártejjel az úrnő arcáról az éjszakai pépes arcpakolást, amely zúzott gabonafélékből, fűszernövényekből, mézből készült; ehhez sokszor extra szépítőként állati excrementumot kevertek. (Írhatnék ürüléket is, de az elég gusztustalanul hangzana.) A második a fogápolás kellékeiről gondoskodott, a rómaiak ugyanis fontosnak tekintették a szép, fehér fogakat.

A harmadik felrakta divathölgy arcára a fehéres alapozót és a pirosítót, ajakpírt. A mediterrán nők bőre akkoriban is viszonylag kreol volt, így elegáns körökben státusz szimbólum lett a minél fehérebb, naptól óvott bőr. A vágyott szépség eléréséhez a nők képesek voltak bármit magunkra kenni, ez ugye ma is így van. Pedig sok kence mérgező volt (pl. az ólomról, higanyról tudták is ezt, mégis használták), és több kárt okozott, mint hasznot. A többek között pipacsból, vörös krétaporból, piros okkerből, szederléből kevert pirosító azért kellett, mert a divatos, egészséges megjelenéshez hozzátartozott a rózsás orca és a piros ajkak. A negyedik lány feketével kihúzta a szemöldököt és éjfeketére árnyékolta a szempillákat.