A testhezálló férfinadrág titkát a középkor egy részében hosszú köntös fedte. A gyámoltalan ruhadarab ugyanis évszázadokon át tulajdonképpen három részből állt. A divat változása vívta ki (nagy nehezen) az egyesítésüket.

Középkori festményeket vagy metszeteket látva mindig felmerült bennem a kérdés, hogy ugyebár 21. századi technikákkal és elasztikus anyagokkal nem rendelkeztek, akkor vajon hogyan készült és miből volt a mai skinny farmerekhez hasonló, szorosan a testre simuló férfinadrág. Utána nézve az derült ki, hogy nem is volt az igazi nadrág!

Mediterrán területeken az ókor végéig egyáltalán nem hordtak nadrágot. Az északi „barbár” népek – a tartós hideg miatt – józan eszüket használva már a korai időktől kezdve praktikus (a maiakhoz hasonló) hosszúnadrágot készítettek, és viseltek. A keleti lovas népeknél is használták – kényelmes viselet volt a lovagláshoz. Az általános európai divat viszont csak a 12. században kezdett komolyan foglalkozni a nadrággal.

Ebben az időben a férfiak többnyire vászonból készült viszonylag bő, combig vagy térdig érő alsónadrágot – vagyis gatyát – hordtak. Derekukon madzaggal rögzítették, hogy helyben maradjon. Télen a gatya gyapjú változatát viselték. Ennek az alsóneműnek a szárait tűrték be a két lábukra felhúzott harisnyaszerű, különálló nadrágszárakba. Három különálló darabot tuszkoltak tehát magukra (alsónadrág + jobb szár + bal szár), hogy egyetlen nadrágszerű tüneményt létrehozzanak! A szárak felső végét zsinórral rögzítették a gatyát tartó madzaghoz.

A szárakat szűkre szabták, nem lehetett könnyű belepréselődni a keskeny csövekbe (mint ahogy a mai skinny farmereket is kisebb táncjelenetet előadva lehet felölteni). A színes gyapjúból, posztóból szabott szűk nadrágszárak hol bokáig értek (a talpon átvetett pánttal akadályozták meg, hogy elcsússzanak), hol harisnyaszerűvé váltak, és a lábfejet, talpat is beborították.

Amíg hosszú köntös takarta el az egész bonyolult miskulanciát, addig nem is volt gond, de a 14. században a divat közbeszólt: lassanként a csípőig érő, szűk ujjas lett a módi, és a három részes nadrágkonstrukció meglehetős merészséggel tárult a világ elé. Ez egyáltalán nem kedvezett a közszeméremnek, ki kellett hát találni valami megoldást. És akkor megszületett a nagy gondolat, egyesítették a részeket és a férfinadrág elnyerte általunk ismert formáját. Érthetetlen, miért telt ez ilyen sok időbe.

A már egy darabból álló nadrág is annyira szűk volt, hogy a tulajdonost gyakorlatilag bele kellett rázni, mert feszült és tapadt. A 15. században divat volt a nadrág szárait különböző színű anyagokból varrni, ez volt a mi-parti viselet. Megvolt hát a nadrág, de deréktájon még mindig elég esetlen megoldást találtak: fűzőzsinórokkal kötözték az ujjashoz. Elképzelhetjük, mennyire kényelmetlen lehetett a sok zsinórt sebesen kifűzni, ha a szükség úgy hozta…

Egyes festményeken úgy látni, hogy a testhezálló nadrághoz tulajdonosa nem visel cipőt. Ezt például sosem értettem. De erre is van magyarázat: a lábfejjel készült nadrág harisnyaszerű aljára bőrtalpat varrtak, így nem koszolódott és lyukadt ki egy kis gyaloglás után.

Elöl pedig megjelent a nadrágellenző, régi magyar nevén a leppentyű, amely egy töméssel merevített posztókupak volt, és zsinórral vagy gombbal csatlakozott a nadrág többi részéhez, eltakarván az elöl lévő nyílást.

A tisztán praktikus célú tokkal azután lehetett divatozni: gyakran más színű posztóból készítették, mint a nadrágot, arany- vagy zománccsatokkal, hímzéssel, zsinórzattal díszítették, méretét időnként valószínűtlen nagyságúra növelték. A testre simuló nadrágnak nem volt zsebe, ezért a divatifjak az egyre nagyobb nadrágellenzőben tartották kesztyűjüket, pénzüket, sőt időnként almát, egyéb gyümölcsöt is. Onnan kínálgatták udvariasan a hölgyeket. Ki is prédikálták sokszor a templomban a leppentyűs nadrágú trendkövető ifjúságot. Hiába.