Kezdhetném úgy, hogy már a régi rómaiak is, és igaz lenne (volt, amikor rövid frizurát viseltek az ókori divathölgyek). Most viszont az 1920-as években trenddé vált női rövidhaj őrület a téma, vagyis a bubifrizura.

A határozott körvonalúra vágott rövid – ez alatt a 20. század elején többnyire az állig vagy csak kicsit lejjebb érő hajat értették – frizura az 1920-as évek nagy újítása. Kifejezte a nők emancipációját, és mivel fiúsnak tekintették, bátor kirándulásnak számított az előtte csak férfiak számára fenntartott fodrászati irányzat területére. És persze sokkal kényelmesebb volt, mint a hosszú, derékig vagy térdig érő, bonyolult fodrászolást igénylő, addig egyedül nőiesnek tekintett hajviselet.

Az I. világháború nehézségei meggyorsították a női életmód, és ezáltal a divat átalakulását, ami a boldog békeidőkben mindig csak lassan változott egy keveset. A háború idején a férfiak hadba vonulásával sok nő munkába állt, és egyúttal levágatta a haját, hiszen nem volt ideje és módja a „nőies” frizurával bajlódni. De ekkor még nem lett belőle igazán divat, inkább csak praktikus kényszerűség volt.

A 20-as évekre viszont kikristályosodott, hogy a háború befejeztével a nők nem akarnak visszatérni a régi béklyók közé: sokan tovább dolgoztak (még sok gazdag nő is igyekezett hasznos tevékenységet folytatni), már nem akartak földet söprő ruhát, nem akartak fűzőt, és nem akartak órákig szárítandó, fésülendő hosszú hajat sem. A modern, független, önálló kis hölgy, a flapper frizurája lett a bubi. A férfiak a fejüket csóválták, siratták a hölgyek elvesztett nőiességét, aztán mégis megszokták az új módit.

Megváltoztatta a kert és parktervezést. A ma jellegzetesnek tekintett – természetet utánzó, de megtervezett – angol tájrészletek, parkok, kertek nem jöttek volna létre nélküle. Több mint 170 tájkertet tervezett, egy igazi 18. századi trendszetter volt.

Sietek leszögezni, hogy a tájépítészethez kb. annyit értek, mint (régiesen szólva) hajdú a harangöntéshez, de a trendek változása nemcsak a ruházkodás terén érdekel. Egyszer láttam egy filmet a Lancelot Brown által tervezett angliai parkokról, kertekről. Azóta is sokszor eszembe jut a sok tényleg vonzó táj, amit ő álmodott meg, de talán nem írnék róla, ha nem találtam volna egy weboldalt (igen, Brownnak weboldala is van), ahol megtudtam, jövőre ünneplik születésének 300. évfordulóját. Ennek tiszteletére pályázatot is kiírtak már idén, mostani tervezők számára. A Brown inspirálta győztes munkákat a 2016-os születésnapi fesztiválon mutatják be. (Igen, igen, Angliában egy réges-régi tájtervező munkássága is elegendő indok lehet egy fesztiválhoz.) Akit esetleg érdekel, itt találja a részleteket.

Lancelot Brown egy hatgyermekes gazdacsaládba született 1716-ban, a northumberlandi Kirkharle birtokon. Itt lett kertészinas, 23 éves koráig a birtokon dolgozott, csak ekkor állt tovább, hogy tudását fejlessze.

Karrierjében óriási lépés volt, amikor a Stowe birtokra szegődött, ahol az új, angol stílusú tájkert egyik apostolával William Kenttel dolgozhatott együtt. Főkertésszé nevezték ki, lelkes követőként ő valósította meg Kent terveit, később a stílust tovább is fejlesztette. (Magánemberként is jóban volt Kenttel, az ő lányát vette feleségül.)

Az addig mindenütt trenddiktáló, geometrikus, barokkos ún. franciakertekkel szemben saját angol kertszemlélet alakult így ki. Brown ennek persze csak egyik képviselője volt, de talán ő terjesztette Anglia-szerte a leghatékonyabban, leginkább megszállottan, minden helyen lenyűgöző eredményt hagyva maga után.

A barokk kertek szimmetrikus, áttekinthető, behatárolt világa után az angol stílusú tájkert határtalan benyomást keltett, a szabálytalanul kanyargó ösvényeken járva lépten-nyomon újabb látványelemek, hangulatok, élmények érték a sétálót.

A 19. század első felében a szoknyaméret újra elkezdett növekedni, és hamarosan terjedelmes abroncsszoknyaként, krinolin néven boldogította a hölgyvilágot. És a karikatúra rajzolókat.

A divat szeszélye a panier időszaka után néhány évtizedre lelohasztotta a nagy szoknyákat, de az 1820-30-as évektől ismét duzzadni kezdtek a ruhák. Először csak egyre több, keményített alsószoknyával oldották meg a nőiesnek tartott alak elérését, és a nagy díszítőfelület biztosítását. Azután – mivel a hatást nem találták kielégítőnek, és nincs új a nap alatt – elkezdték tovább merevíteni az alsószoknyát, ezúttal lószőrből (crin) készített erős tartású anyaggal kísérleteztek. Innen származik a vertugadin és panier néven már régebben ismert testes szoknya új neve, a krinolin.

Az 1850-es évekre a divat egyre terjedelmesebb szoknyát követelt, és (milyen meglepő?!) megjelentek az alsószoknyán a bálnaszila vagy fém abroncsok. A következő lépés is kiszámítható: a krinolin kalitka, vagyis az önálló abroncsszerkezet kialakítása.

A divatkövető nők ujjongva üdvözölték, mert megszabadította őket a súlyos alsóruha rétegektől, amelyekbe belegabalyodva főként csak bukdácsolni lehetett. Ezúttal nem csak a gazdag hölgyek privilégiuma lett az új viselet, az alsóbb osztályok asszonyai is boldogan viselték.

A technika sokat fejlődött az abroncsszoknya korábbi időszakai óta, a tömegtermelés is segített, és a szabadalmaztatott acél krinolinvázat (tulajdonképpen egy harang alakú kalitkát) széles körben alkalmazták.

A 16. században eleinte a magasan záródó ingeket díszítették egy sor fodorral, de a divat igen hamar óriásira növelte a fodrozást, ebből lett a malomkerék gallér. És trendi maradt jóval több mint száz évig: viselte nő, férfi, gyerek.

A 15. század vége felé a ruhadivat változásával a nyaknál láthatóvá vált az alsóing teteje, amelyet sokszor egy sor rakott fodorral díszítettek. Ez a kis fodros gallér nőtt meg az idők során, és végül külön a nyakra illesztett keményített, merevített malomkerék nagyságú gallér lett belőle. Ekkor a szigorú spanyol divat volt a mérvadó, onnan terjedt el a trend egész Európában.

Az egyre nagyobb méretű gallér egyre népszerűbb lett a gazdagok körében: hordta nő, férfi, gyerek, ám nem volt egyszerű formában tartani. De hogyan csinálták? A hajtogatás megadta a nagy kerek gallér alakját, de persze nem tartotta elég mereven. A divat szárnyán repülve ugyanis a szerény kis egysoros vászon nyakfodor akár 40-50 cm átmérőjű többsoros vászon vagy csipke kerékké növekedett (kocsikeréknek is csúfolták).

A malomkerék gallér nemcsak a jó minőségű vászon és a csipke magas ára miatt maradt a gazdagok divatja (Hollandiában például még a 17. században is jócskán viselték), hanem azért is, mert merev testtartást kívánt, és gyakorlatilag semmit nem lehetett benne csinálni. Ja, és rengeteg anyag kellett hozzá.

Az erre hivatott szolgák különleges dobozokban őrizték az értékes divatcikket, és igazgatták formára a fodrokat minden nap. A keményítő széles körű európai elterjedésével a merevítés problémája nagyrészt megoldódott. Több rétegben formára – nagy kedvenc volt a 8-as alak – hajtogatták a gallért, bekenték keményítővel, rögzítették, és megvárták, amíg megszárad. Ha szerencséjük volt, sehol nem lappadt le egy fodrocska sem.