Rövid filmes pályafutása alatt (31 évesen halt meg) neki köszönhetően új fogalommal ismerkedett meg a mozijáró közönség: a vásznon megjelent a latin szerető. A nők őrjöngve rajongtak érte, a férfiak utálták, de megpróbálták utánozni.
Az olasz születésű, nehéz családi helyzetű fiú 1913-ban került Amerikába, itt akarta megalapozni a jövőjét. Karrierje eleinte nem nevezhető nagy ívűnek: New York-ban bértáncosként nőket szórakoztatott egy kávéházban, tánconként 10 centért. Aztán a sármos, jó mozgású és csinos fiatalember egyre elegánsabb körökbe került.
Viszonyba bonyolódott egy komoly üzletember feleségével, és tanúskodott a nő mellett annak válóperében is. A bosszúszomjas férj elérte, hogy letartóztassák Valentinót, de máig sem tudni mi volt pontosan a vád, mert később ezt törölték a nyilvántartásból. A feleség a válás után lelőtte exférjét, hősünk pedig elmenekült New York-ból, nehogy a botrány újabb hullámába keveredjen.
Los Angelesben kötött ki, és baráti tanácsra a filmszínészettel próbálkozott, egyelőre kevés sikerrel, csak néhány – természetesen néma – B movie-ban jutott neki szerep. Valentinóról ekkor még nem gondolta senki, hogy később ellenállhatatlan latin szeretőként robban be a filmvilágba.
A civil életben sem. Beleszeretett ugyanis Jean Acker színésznőbe, meg is kérte a kezét, nem tudva, hogy leszbikus. Mivel Jean éppen egy meleg szerelmi háromszög kellemetlenségeivel küzdött, úgy vélte, karrierje és jó híre megőrzéséhez pont kapóra jön egy férfival kötött házasság, így igent mondott. Az esküvő után viszont kizárta újdonsült férjét a hotelszobájukból, és hát később sem lettek egymáséi. Valentino még hónapokig szerelmes levelekkel ostromolta, hiába. Külön költöztek, de nem váltak el.
A Habsburgok udvari festője készített rengeteg „szabályos” festményt, tervezett jelmezeket, udvari ünnepségeket, és közben festett elképesztő, naturális elemekből összeállított arcképeket. Utóbbiak tették a szürrealisták igen korai előfutárává.
Az 1526-ban (vagy 1527-ben, nem tudni biztosan) született Giuseppe Arcimboldo karrierje szülővárosában, Milánóban kezdődött templomi üvegablakok és freskók készítésével. Talán meg is marad ennél, ha 34 éves korában nem kerül udvari festőként I. Ferdinánd bécsi udvarába. Nem igazán lehet tudni, hogyan jutott ehhez a megbízáshoz, de biztosan elégedettek voltak vele, mert II. Miksa és II. Rudolf alatt is megtartotta pozícióját, ekkor már Prágában. Több mint 25 évig szolgálta a Habsburg császárokat, csak élete utolsó szakaszában tért vissza Milánóba. Ott halt meg 1593-ban.
A manierizmus jellemzői – többek között – a részletezett, aprólékos, sajátos téralkotás, az újszerűség (szakítás a hagyományos ábrázolásmóddal) és a fantázia megjelenése az alkotásokban. A természet és az ember kapcsolatát is meg akarta mutatni. Ez a stílustörténeti korszak eléggé rövid volt és a reneszánsz művészetet kötötte össze a barokkal. Arcimboldo ebben a korszakban élt és festett sok korrekt, de nem különösebben kiemelkedő képet, amelyek feledésbe is merültek. Viszont amikor nem császári gazdáinak készített az elvárás szerinti festményeket, szabadon engedte a fantáziáját, és ez az, ami ma is izgalmas.
Szürrealista trendszetternek neveznénk, ha a 20. század elején élt volna, de mivel 400 évvel korábban készítette a sok fejcsóválást kiváltó allegorikus portréit, akkoriban sokan bolondnak nézték. Aztán el is felejtették, évszázadokra.
Elsősorban Salvador Dalí és több más szürrealista fedezte fel újra. Dalíra komoly hatással volt Arcimboldo látásmódja. Egyes képein részben vagy teljesen alkalmazta is a régi mester módszerét, például felesége (és legfőbb modellje), Gala egy portréját bolygókból állította össze.
Előkelő körülményei ellenére nagyon nehéz sorsa volt, és végül zord, sőt kegyetlen uralkodó lett belőle. Bár három francia királynak is ő volt az anyja, a franciáknak mindig idegen maradt, ő volt a mindenre képes olasz nő. Viszont konyhaművészetük modernizálásában sokat köszönhetnek neki.
A nagy hatalmú Medici családba született Firenzében 1519-ben, de még újszülött korában árvaságra jutott. Anyja pár nappal születése után, apja alig egy hónap múlva halt meg. Nagyanyja nevelte, ám ő is meghalt egy év múlva. A kislány nagynénjéhez került, majd VII. Kelemen pápa (szintén Medici) gondoskodott róla, persze nem érdek nélkül.
A korszak igencsak szövevényes politikai és hadi eseményeit itt meg sem próbálom vázolni, de annyit érdemes megjegyezni, hogy a kis Katalin életkilátásai állandóan változtak az aktuális szövetségek, érdekek szerint. Végül eldőlt a sorsa: Kelemen pápa meg akarta pecsételni I. Ferenc francia királlyal való szövetségét, s ezért Katalint feleségül ígérte Ferenc egyik fiának. A 14 éves menyasszonyt Franciaországba küldték, ahol Henrik orléans-i herceggel, a szintén 14 éves vőlegénnyel összeházasították.
Egyértelműen politikai frigy volt, és a felek egyáltalán nem szerettek egymásba. Henrik különféle szeretőkkel múlatta az időt, majd kikötött Diane de Poitiers mellett, aki húsz évvel volt idősebb nála. Diane-t tényleg szerette, haláláig ez a nő uralkodott felette, aki óriási befolyásra tett szert. És még gyönyörű is volt, amit Katalinról nem lehet elmondani. Akárhány fennmaradt képét vizsgáljuk, szépnek nem nevezhetjük. A kortársak csak a kezét és a bőrét dicsérték. Katalin csendben tűrte a megaláztatást. Élénk, éles eszű, művelt, jó ízlésű volt – és nem túl népszerű, nulla hatalommal, hát hallgatott.
Így a 21. század elején a fogmosás a napi rutinunk része (jó esetben). De vajon mikor kezdték az emberek tisztogatni a fogukat, és mivel?
Aki a modern fogkefe kínálatról szeretne tájékozódni, tobzódhat a vonatkozó weboldalak és a megszámlálhatatlan hirdetés tengerében, de a régi korok fogápolási eszközeit nem igazán ismerjük. Ha voltak egyáltalán. A régészek szerint voltak: az ókori Babilónia területén talált K.e. 3500 körüli időkből származó apró fadarabkák/pálcikák, a rágófák vélhetően fogtisztításra szolgáltak. Rágcsálták őket, hogy a foguk közül eltávolítsák az ételmaradékot. K.e. 3000-ből származó egyiptomi sírban is találtak ilyet, és jóval később, a K.e. 1600-as évekből származó kínai feljegyzések is említik.
A régi görögök és rómaiak inkább a fogpiszkálót szerették alkalmazni, sokszor aranyból vagy ezüstből készítették, és a fogórészt díszesre formálták. (Volt egyébként – többek közt emberi vizeletet is tartalmazó – fogpasztájuk és receptjük a szájszag megszüntetésére is.) Az ókori Kínában a kellemes ízű nedvet kibocsátó, aromás rágófákat részesítették előnyben.
A muzulmán világ már a 7. század óta (!) használja a miswakot, amely szintén egy fajta rágófa. Az arakfa (Salvadora persica) ágából vagy gyökeréből készítik, kb. 20 centi hosszú, a végét használat előtt mindig visszavágják, és ha kiszárad, vízbe áztatják, hogy megpuhuljon. Használata vallási előírás is. Mielőtt azt gondolnánk, hogy érthetetlen ez a ragaszkodás a fura ősi szokásokhoz, meg kell említeni, hogy az arakfa tannint vagyis csersavat tartalmaz, ami segít elpusztítani a baktériumokat és vírusokat, tehát valóban alkalmas a fog- és szájápolásra.
Sörtés fogkefét 13. századi források szerint szerzetesek készítettek először Kínában. A nyél csontból vagy bambuszból volt, a sörték lószőrből. Később áttértek a vaddisznószőrre, és az állatnak lehetőleg Kína északi részéből kellett származnia, mert ott a ridegebb időjárási körülmények miatt a vaddisznók védekezésül erősebb, vastagabb szőrt növesztettek. Európába kereskedők által került az eszköz, de nem állítható, hogy gyorsan terjedt volna. (A fogpiszkáló népszerűbb volt.)