Azokban az időkben, amikor az emberek nem rajongtak a mosakodásért, az elviselhetetlen szagok ellen azért megpróbáltak védekezni. Nem annyira saját átható testszaguk zavarta őket, a környezetük és más emberek bűzét nem akarták érezni, erre kellett a finom illat. Meg a feltételezett gyógyhatások miatt.

Illat tekintetében most kihagyom az ókori görögöket, rómaiakat, egyiptomiakat és a távol-keleti népeket, csak a középkor végi-újkori Európára koncentrálok, mert itt az illatosítás szerepe másképp alakult, mint azokon a helyeken és azokban az időkben, amikor rendszeresen mosakodtak az emberek. A köztisztasági viszonyok is hajmeresztőek voltak, ezért a rossz szag állandó kísérője volt az életnek.

Vannak kételkedők, akik úgy vélik, csak az utazók leírásaiból lehet tudni a furcsa szagokról, de az nem mérvadó, mert ők idegenkedtek a más országbeli szagoktól. Ez teljes tévedés, mert a korabeli angolok, franciák, más nemzetiségűek írásaiban sok helyen vannak elejtett mondatok az őket hazájukban körülvevő bűzről. Persze némi (=rengeteg) izzadságszag nem zavarta őket, jóval később jött el az az idő, amikor csak fürdés után, dezodorral és/vagy parfümmel „körülbástyázva” merészkedik társai közé az ember.

A csipke a 16. századtól a divatos öltözék (nagyon drága) része volt, és századokon át trendi elemként az is maradt. Néha szinte tetőtől talpig beborította a divatkövető előkelő nőket, de a férfiak is buzgón pompáztak benne. A finya szerint társaságban nem is lehetett megjelenni nélküle, mint gróf Teleki Józseftől megtudhatjuk.

A középkori csipkekészítés még megmaradt a kolostorok falai között, szorgalmas apácák munkájaként.  15. századból már maradtak is fenn egyszerűbb csipketöredékek, például a svédországi Riddarholmen templomában találtak ilyent (selyem- és fémfonalból készült), de ez még nem nagyon hasonlított a későbbi légies csipkékre.

A világi felhasználás nagyjából 1450 után kezdett lassanként terjedni Európában. Az áttört szerkezetű, szépséges mintákat alapvetően kétféle technikával készítették, mindkettő nagy ügyességet és rengeteg időt igényelt, következésképpen csipkéhez csak horror árakon lehetett hozzájutni. Ez persze felkeltette az uralkodók és előkelők figyelmét: amúgy is vagyonokat érő öltözékeiket leheletfinom csipkével turbózták fel, evvel is hangsúlyozva, mennyire gazdagok.

Rengetegféle csipke létezik (horgolt, kötött, csomózott stb.), de a két legfontosabb csipkefajta a varrott vagy tűcsipke és a vert csipke, más néven klöpli. Előbbit végtelen türelmű nők egy textilre rögzített minta alapján egyetlen varrótűvel és fehér len- vagy selyemfonallal készítették, a gomblyukvarrásra hasonlító öltésekkel (ha ez még ismerős valakinek egyáltalán), utóbbihoz viszont több eszköz kellett.

A vert csipke létrehozása ugyanis gyorsabb, de kevésbé egyszerű volt, mivel sok szálból készült. Fonalakkal felszerelt orsókészlet (ezek a fából vagy csontból formált verőpálcák) kellett hozzá, valamint egy henger, amire a mintát gombostűkkel felerősítették, és ezekre a tűcskékre hurkolták megfelelő módon a fonalakat a verőpálcákról. Az éppen nem használt szálakat félre lehetett húzni a verőpálcákkal együtt, így nem gabalyodtak össze az bonyolult mintákhoz szükséges fonalak. Ez fontos szempont, mert akár több tucat verőpálcát is használtak egy-egy csipke elkészítéséhez. Gyakran arany- és ezüstszálakkal díszített, komplikált mintákat alkottak. A kész szakaszokból a kis tűket kihúzkodták, és újra felhasználták a minta többi részénél.

Hányatott sorsú szimbólumunkat ma már nemigen nevezzük szalagrózsának. Kokárdaként ismerjük, jó esetben megfelelően használjuk, rossz esetben korántsem a nemzeti függetlenség szimbólumaként szerepel, de minden március 15-e tájékán felparázslik a vita a helyes színsorrendről.

A francia cocarde (kakastaréj) szóból magyarosodott kokárdává, nálunk majdnem kizárólag a magyar színekből álló szalagból hajtogatott kitűzőt nevezzük így. Az ilyen nemzeti színű trikolórból formált szalagcsillag (így is nevezték régen) először az 1789-es francia forradalom idején jelent meg, a Bastille ostromát követő napokban terjedt el. A legenda szerint XVI. Lajosnak nyújtotta át Párizs polgármestere az első kokárdát. A fehér szín a monarchia, a kék és a piros pedig Párizs város színeit szimbolizálta. A francia háromszínű zászló, a piros-fehér-kék trikolor rövid úton trendi szimbólum lett. Ennek a mintájára készült más nemzetek kokárdája a későbbiekben.

A francia forradalmárok eredetileg sapkájukra rögzítették, Magyarországon viszont inkább a ruhára tűzték-tűzzük, a szív fölé.

Formája szerint tipikusan kerek, lehet két lelógó szárnnyal ellátott, de ma a keresztbe hajtott csíkforma is népszerű. A fogalom szélesebb körű, mint ahogy általában használjuk, jelenthet bármilyen sapkára vagy ruhára tűzött kerek jelvényt. Például a katonai sapkarózsa is kokárda.

Magyar földön a piros-fehér-zöld színösszeállítás először egy Mátyás-korabeli pecsétnyomón jelent meg, de ekkor még nem volt országos jelentősége. A továbbiakban a három színből összefont zsinórokat lehetett látni régi iratokon, de még mindig szórványosan.

És mit jelképeznek a színek? A piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld pedig a reményt jelenti, együtt a nemzeti egységet adják. Bár ez időnként kétségessé válik, amikor egyes csoportok kisajátítják a trikolort, és ilyenkor a nemzeti egység csak vágyálom.

Bár a villát már a bronzkorban is ismerték, a késsel és a kanállal ellentétben, meglepően sokára lett elfogadott evőeszköz. Használatát férfiatlannak ítélték, és jó ideig az egyház sem pártolta. A 17. században már divatossá vált, de még kellett egy évszázad, amíg az étkészletek oszlopos tagja lett belőle.

A legrégebbi villákat Kínában találták, a bronzkori Qijia (csi-csia) kultúra (i.e. 2400-1900) temetkezési helyén, csontból készültek, és nem tudjuk hogyan használták őket. Ezt csak azért említem, mert mutatja, hogy ez az eszköz igen régi múltra tekint vissza. A görögök és a rómaiak is ismerték. A New York-i Metropolitan múzeumnak például van egy gyönyörű, 3. századi, római, ezüst kanál+villa kombója, de a tudósok azt feltételezik, a villarészt csak arra használták, hogy a tálból átemeljék az ételt a tányérra. Vagyis tálaltak vele.

Ha tovább ugrunk az időben, megnézhetjük, hogy például a párizsi Louvre múzeum csinos bronzvillákkal rendelkezik a 8-9. századi Iránból, mert hát arrafelé is használták. A villa konyhai segédeszközként (hússütésnél), tálalóeszközként szerepelt hosszú ideig. A bizánci birodalomban kezdték evőeszközként alkalmazni.

Az első középkori feljegyzés a villáról, mint evőeszközről Velencében készült, a 11. században. Domenico Selvo dózse ugyanis a bizánci császár lányát, Dukasz Teodórát vette feleségül, aki magával hozta a házasságba a villáját is. És evett vele. Ezt onnan tudjuk, hogy damiani Szent Péter (történetünk idején bíboros, szent csak évszázadokkal később lett) helytelenítő leírást készített a jelenségről. Eszerint Teodórának „olyan fényűző szokásai voltak, mint hogy étkezéskor az ujjaival nem érintette meg az ételt, hanem az eunuchjaival minden fogást kicsiny darabokra vágatott fel, amelyeket aztán a szájához közelített egy aprócska, aranyból való, kétágú lándzsaféle eszköz segítségével, és épphogy megkóstolt.” A leendő szent annyira megbotránkozott Teodóra furcsa evési szokásán, hogy amikor a dózsefeleség később pestisben meghalt, úgy nyilatkozott, ez isteni büntetés volt eme hiúsága miatt.