Hányatott sorsú szimbólumunkat ma már nemigen nevezzük szalagrózsának. Kokárdaként ismerjük, jó esetben megfelelően használjuk, rossz esetben korántsem a nemzeti függetlenség szimbólumaként szerepel, de minden március 15-e tájékán felparázslik a vita a helyes színsorrendről.

A francia cocarde (kakastaréj) szóból magyarosodott kokárdává, nálunk majdnem kizárólag a magyar színekből álló szalagból hajtogatott kitűzőt nevezzük így. Az ilyen nemzeti színű trikolórból formált szalagcsillag (így is nevezték régen) először az 1789-es francia forradalom idején jelent meg, a Bastille ostromát követő napokban terjedt el. A legenda szerint XVI. Lajosnak nyújtotta át Párizs polgármestere az első kokárdát. A fehér szín a monarchia, a kék és a piros pedig Párizs város színeit szimbolizálta. A francia háromszínű zászló, a piros-fehér-kék trikolor rövid úton trendi szimbólum lett. Ennek a mintájára készült más nemzetek kokárdája a későbbiekben.

A francia forradalmárok eredetileg sapkájukra rögzítették, Magyarországon viszont inkább a ruhára tűzték-tűzzük, a szív fölé.

Formája szerint tipikusan kerek, lehet két lelógó szárnnyal ellátott, de ma a keresztbe hajtott csíkforma is népszerű. A fogalom szélesebb körű, mint ahogy általában használjuk, jelenthet bármilyen sapkára vagy ruhára tűzött kerek jelvényt. Például a katonai sapkarózsa is kokárda.

Magyar földön a piros-fehér-zöld színösszeállítás először egy Mátyás-korabeli pecsétnyomón jelent meg, de ekkor még nem volt országos jelentősége. A továbbiakban a három színből összefont zsinórokat lehetett látni régi iratokon, de még mindig szórványosan.

És mit jelképeznek a színek? A piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld pedig a reményt jelenti, együtt a nemzeti egységet adják. Bár ez időnként kétségessé válik, amikor egyes csoportok kisajátítják a trikolort, és ilyenkor a nemzeti egység csak vágyálom.

A magyar trikolór tömegesen az 1830-as évek táján kezdett feltűnni, a városi polgárőrségek, céhszervezetek, a társadalmi szerveződések, nemzeti kaszinók használták, de az országgyűlési követválasztásokon is alkalmazták.

Úgy tudjuk, 1848-ban, a forradalom előestéjén Laborfalvi Róza és Szendrey Júlia készített először nemzeti színű kokárdát Jókai Mórnak illetve Petőfi Sándornak. Petőfi naplójában az is olvasható, hogy miközben ő a Nemzeti dalt írta, felesége nemzetiszín főkötőt varrt magának. A forradalom alatt ez a színhármas vált magyar függetlenség jelképévé az addig kötelező császári fekete-sárga birodalmi színek ellenében. És ezt törvénybe is iktatták:

1848. évi XXI. törvénycikk a nemzeti szinről és ország czimeréről

1.§ A nemzeti szin, és ország czimere ősi jogaiba visszaállíttatik.

2.§ Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen ujra felvétetvén, egyszersmind megállapittatik, hogy minden középületnél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czimere használhassék. - Egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország szinei és czimere mellett, saját szineiket és czimerüket is használhassák.

Az 1848-49. évi szabadságharc bukása után a császári hatalom betiltotta a magyar nemzeti szimbólumok használatát, vissza kellett térni az 1848 előtti birodalmi címer és a fekete-sárga színkombó használatához. A forradalmi ereklyének számító nemzetiszínű zászlók, kokárdák birtoklását, használatát üldözték és büntették, csak az 1867-es kiegyezés után lehetett őket elővenni a rejtekhelyekről.

 A helyes színsorrend kérdése minden évben borzolja a kedélyeket. Heraldikai szakemberek szerint mindig belülről kifelé kell sorba rakni a színeket, vagyis igazából a zöldnek kellene a kokárda külső részén szerepelni, és a piros belül van jó helyen, különben kokárdánk nem magyar, hanem olasz. Viszont egyes történészek szerint az 1848-as forradalom idejéből ismert kokárdákon inkább kívül volt a piros, és belül a zöld. Bár nehéz megállapítani a színsorrendet például Barabás Miklós litográfiájából, amely Vasvári Pált ábrázolja kokárdával.

És persze hibáztathatjuk akár Szendrey Júliát, hogy eltévesztette a sorrendet Petőfi híres kokárdájánál. Vagy Laborfalvi Rózát, mert Jókai kokárdáján (a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi) is a piros van kívül.

Valójában ez a vita mára mindenképpen értelmetlen, mert mindegy, hogy mi lenne az eredeti szabály, ha egyszer sok-sok év hagyományai már rögzítették, milyen a kokárdánk. Ennyi idő után érdemes ezt elfogadni, és inkább azon gondolkodni, hogy milyen céllal is tűzzük ki azt a szalagrózsát.