Bár a villát már a bronzkorban is ismerték, a késsel és a kanállal ellentétben, meglepően sokára lett elfogadott evőeszköz. Használatát férfiatlannak ítélték, és jó ideig az egyház sem pártolta. A 17. században már divatossá vált, de még kellett egy évszázad, amíg az étkészletek oszlopos tagja lett belőle.
A legrégebbi villákat Kínában találták, a bronzkori Qijia (csi-csia) kultúra (i.e. 2400-1900) temetkezési helyén, csontból készültek, és nem tudjuk hogyan használták őket. Ezt csak azért említem, mert mutatja, hogy ez az eszköz igen régi múltra tekint vissza. A görögök és a rómaiak is ismerték. A New York-i Metropolitan múzeumnak például van egy gyönyörű, 3. századi, római, ezüst kanál+villa kombója, de a tudósok azt feltételezik, a villarészt csak arra használták, hogy a tálból átemeljék az ételt a tányérra. Vagyis tálaltak vele.
Ha tovább ugrunk az időben, megnézhetjük, hogy például a párizsi Louvre múzeum csinos bronzvillákkal rendelkezik a 8-9. századi Iránból, mert hát arrafelé is használták. A villa konyhai segédeszközként (hússütésnél), tálalóeszközként szerepelt hosszú ideig. A bizánci birodalomban kezdték evőeszközként alkalmazni.
Az első középkori feljegyzés a villáról, mint evőeszközről Velencében készült, a 11. században. Domenico Selvo dózse ugyanis a bizánci császár lányát, Dukasz Teodórát vette feleségül, aki magával hozta a házasságba a villáját is. És evett vele. Ezt onnan tudjuk, hogy damiani Szent Péter (történetünk idején bíboros, szent csak évszázadokkal később lett) helytelenítő leírást készített a jelenségről. Eszerint Teodórának „olyan fényűző szokásai voltak, mint hogy étkezéskor az ujjaival nem érintette meg az ételt, hanem az eunuchjaival minden fogást kicsiny darabokra vágatott fel, amelyeket aztán a szájához közelített egy aprócska, aranyból való, kétágú lándzsaféle eszköz segítségével, és épphogy megkóstolt.” A leendő szent annyira megbotránkozott Teodóra furcsa evési szokásán, hogy amikor a dózsefeleség később pestisben meghalt, úgy nyilatkozott, ez isteni büntetés volt eme hiúsága miatt.
Egy szintén 11. századi Monte Cassino-i kézirat képén két férfit láthatunk, amint késsel és kétágú villával esznek. Úgy tudni ez az első képes ábrázolás, amin a villa evőeszközként szerepel. Utána hosszú szünet. De miért? Pedig konyhai eszközként, tálalóeszközként gond nélkül használták a nagyméretű változatot. Az istenfélő középkori embereket az egyenes, kétágú villa az ördög vasvillájára emlékeztette, és nem óhajtottak ilyesmit a szájukba venni. Az egyház is tett róla, hogy ez ne változzon meg. III. Ince pápa a 12. században például kikelt azok ellen, akik gazdagon terített asztalhoz ülnek étkezéskor. A díszített asztalterítő, sótartó, vagy az aranykupák és ezüsttányérok mellett a villát is belevette a hiúság bűnét jelképező tárgyak sorába. Hiszen ezeket nem vihette magával senki a túlvilágra, és egyáltalán nem segítették a mennybe vezető úton az elhunytat. Az emberi ujjakat tekintette istenadta evőeszköznek, ahogy a középkori emberek legtöbbje is.
Ördög villája ide, egyházi dörgedelem oda, mégis a tésztakedvelő talján földön honosodott meg először az evővilla. Rájöttek ugyanis, hogy praktikus eszköz a pasta fogyasztásánál. Itt egy kép erejéig előreugrom az időben és megmutatok egy jóval későbbi találmányt, a spagetti villát, amelynek forgatható a feje és a végén külön tekerő is van. :)
Visszatérve a középkorhoz: nem terjedt az evővilla. Felbukkant ugyan sok helyen (a királyi udvarokban, arisztokrata családoknál), de nem volt népszerű. A francia udvarban Medici Katalin vezette be, Itáliából rendelt ezüstvillákat, de még pár évtized múlva, a 16. század végén, IV. Henrik idején is csak megvetés tárgya volt a villa. Egy, a túlfinomult udvari szokásokat kifigurázó szatirikus műben külön is gúnyolódtak rajta, férfiatlannak tartva a használatát.
1608-ban egy angol utazó, Thomas Croyate Itáliában járva megfigyelte, hogy az olaszok nemcsak a tésztát eszik villával, hanem a tányérjukon a húst is úgy vágják fel, hogy villával megtámasztják, majd a falatot villával emelik a szájukba. Ez a fantasztikus újítás annyira megtetszett neki, hogy részletesen írt erről a később kiadott úti beszámolójában, és haza, Angliába is vitt magával villát. Onnantól kitartóan villával evett, népszerűsítette az új evőeszközt, még barátai (szintén kitartó) csúfolódása sem tántorította el. Ő az evővilla angol "atyja", pedig már előzőleg is használtak az ángliusok egy desszertvilla fajtát, avval halászták ki a szirupban eltett édes falatokat a léből.
A 17. századtól kezdve fokozatosan elfogadták evőeszközként, és divatba jött, de még mindig sokan tartották affektálásnak a villahasználatot. (A magyar főúri házaknál a 16. században jelent meg először az evővilla.) Az előkelők meglátták benne a luxus lehetőségét: arany, ezüst, hegyikristály, gyöngyház, elefántcsont – ezekből az anyagokból készíttették trendi villáikat. Sokat lendített a dolgon a villa-dizájn átalakulása is. Három-, majd négyágú lett, és ívelt testű. Tehát már nem hasonlított az ördög kedvenc szerszámára, és könnyebben rajta tudták tartani a falatot is (ami a kétágú, egyenes testű villáknál nem mindig sikerült, és gyakran komikus jelentekhez vezetett).
A 18. században már teljesen elterjedt egész Európában (északon a legkésőbb, ott sokáig gyanús, férfiatlan eszköznek számított). A porcelán tányérok szélesebb körben ismertté válása segítette a teljes diadalt, mert ezekről könnyen lehetett késsel-villával enni (a korábban általános, magasabb falú fatálakkal sokkal nehezebben boldogult a mégoly elszánt villarajongó).
Mivel trendi evőeszközzé vált, használata leszivárgott a kevésbé előkelők körébe, majd az egyszerű nép közé is. Ez már a 19. század.
Innentől aztán nem volt megállás. Hihetetlen, hogy a következő időkben mennyi speciális villát terveztek a különböző ételekhez, és persze kialakult a villahasználat etikettje is. Itt befejezésül csak néhány tengeri herkentyűhöz valót mutatok (itt találtam: http://news.nationalgeographic.com/news/food-shorts/stick-a-fork-in-it/), mert a rengeteg villafajta titkainak labirintusa megtorpanásra késztet. :)
