Azokban az időkben, amikor az emberek nem rajongtak a mosakodásért, az elviselhetetlen szagok ellen azért megpróbáltak védekezni. Nem annyira saját átható testszaguk zavarta őket, a környezetük és más emberek bűzét nem akarták érezni, erre kellett a finom illat. Meg a feltételezett gyógyhatások miatt.

Illat tekintetében most kihagyom az ókori görögöket, rómaiakat, egyiptomiakat és a távol-keleti népeket, csak a középkor végi-újkori Európára koncentrálok, mert itt az illatosítás szerepe másképp alakult, mint azokon a helyeken és azokban az időkben, amikor rendszeresen mosakodtak az emberek. A köztisztasági viszonyok is hajmeresztőek voltak, ezért a rossz szag állandó kísérője volt az életnek.

Vannak kételkedők, akik úgy vélik, csak az utazók leírásaiból lehet tudni a furcsa szagokról, de az nem mérvadó, mert ők idegenkedtek a más országbeli szagoktól. Ez teljes tévedés, mert a korabeli angolok, franciák, más nemzetiségűek írásaiban sok helyen vannak elejtett mondatok az őket hazájukban körülvevő bűzről. Persze némi (=rengeteg) izzadságszag nem zavarta őket, jóval később jött el az az idő, amikor csak fürdés után, dezodorral és/vagy parfümmel „körülbástyázva” merészkedik társai közé az ember.

A régiek, egészen a 18. század végéig megelégedtek a napi szintű kéz- és arcmosással, testüket inkább csak nedves vagy száraz ronggyal törülték át időnként (korántsem naponta, a tisztaságmániásokat leszámítva), a fürdés lehetőségét pedig inkább csak gyógyító céllal vették igénybe, orvosi rendelvényre. Az volt ugyanis az évszázadokon át kitartó tudományos nézet, hogy a meleg víz kitágítja a pórusokat, így a levegőben keringő ragályok bejutnak a szervezetbe. Ezt tekintették a gyakran pusztító pestis- és kolerajárványok magyarázatának is. Így aztán lehetőleg nem mosakodtak. (A 15. század végétől fokozatosan el is tűntek az addig jól működő közfürdők.) Maradt a kosz és a büdösség, mindkettő ellen illatokkal védekeztek.

Itt közbevetek egy magyar vonatkozást: az első európai alkohol bázisú parfüm és orvosság – magyar víz vagy királyné víz néven említik a források (Queen of Hungary Water; Hungary Water; eau de Hongrie; eau de la Reine de Hongrie) – feltételezések szerint Erzsébet királyné megrendelésére készült a 14. század végén.

A lengyel származású Piast Erzsébet a mi Károly Róbert királyunk felesége volt, és elvileg evvel mosakodott, de ivott is belőle, mert a recept a szájon át történő használatot is javasolta. Ennél pontosabbat nem tudunk (és persze ez sem teljesen biztos), mert a hamar elterjedő receptúrát csak a 17. század közepén jegyezték le. Nicholas Culpeper gyógyszerészkönyve (The Complete Herbal, 1653) nyomán maradt az utókorra. Friss rozmaringot (esetleg kakukkfüvet is) erős szesszel, borpárlattal desztilláltak. A létrejött készítmény kémiailag viszonylag stabil volt, tehát egy ideig eltartható. Addig ugyanis főleg azonnali használatra készítették a hamar elbomló illatszereket. Későbbi változataiban már levendula, menta, zsálya, majoránna, narancsolaj és citrom is szerepelt. A magyar víz egész Európában ismert volt (nyilván főként a gazdagok körében), és csak a citrusos illatú kölnivíz megjelenése szorította háttérbe a 18. században.

A betegségek kellemetlen szagát illatokkal próbálták elfedni, és terjedésüket is így próbálták megakadályozni. Egyes bajokról ugye azt gondolták, a levegőben terjednek (például a pestis), ezek ellen aromás fákból rakott máglyatüzekkel védekeztek, tömjént füstöltek, vagy illatszereket (rózsa, pézsma) szagoltak. A pestisdoktorok gázmaszkszerű csőrös álarcába is fűszer- és gyógynövény kombókat tömködtek, hogy azok illatát lélegezze be az orvos, így védve ki a fertőzést.

A gazdagok és előkelők, ha nem is mosakodtak túl szorgalmasan, alsóruhát gyakran cseréltek. Az alsóing finom vászonból készült, és mosáskor illatosították. Testüket is bekenték időnként illatos olajjal. Az volt a nézet, hogy a vászon magnetikus erejénél fogva magához vonzza a testről a koszt, az izzadságot, beszívja az olajat (ez igaz) és a rossz szagokat, így tehát a többszöri ingváltással tiszta lesz az ember. Az ingek nyakán és mandzsettáján mutatkozó koszcsíkok „egyértelmű bizonyítékot” szolgáltattak erre.

A hajukat illatosított púderrel szórták be. Ez ugyan nem igazán használt a tetvek ellen, de legalább nem tűnt annyira zsírosnak a ritkán mosott haj. A szuvas fogak, gyomorproblémák okozta rossz leheletet menta vagy erős illatú gyógynövények rágcsálásával igyekeztek enyhíteni.

A kelettel való kereskedelem megerősödésével bekerültek Európába az illatosított termékek, elsősorban a velencei kereskedőknek köszönhetően. Trendi lett a hordható illat. Szó szerint. Illatos gyantákból gyúrt labdacsokat használtak a levegő szagosítására, és személyi hordásra. Ezekhez áttört kis tokok készültek.

A nők övláncukon vagy nyakláncon hordták a pomandert, hogy bármilyen bűz észlelésekor azonnal szagolgathassák, a férfiaknak is volt. A gazdagok ékszerésszel készíttették ezüstből, aranyból a szebbnél szebb kis tartókat – divatos kiegészítőként viselték. Egy bonyolultabb felépítésű pomander kinyitva több kis szekcióra oszlott, olyanok voltak, mint a narancs gerezdjei. Mindegyikbe más illatanyagokat lehetett tenni, teljesen egyéni illatkompozíciót hozva létre.

A folyékony parfümhasználat is egyre nagyobb teret nyert (a mosakodás még mindig nem). A 17. század második felétől az állati eredetű illathordozók (cibet, pézsma, ámbra) kimentek a divatból, és egyre kifinomultabb, fűszernövényekből és virágokból készült illatok váltak népszerűvé. Franciaország ekkortól lett parfümkészítő nagyhatalom.

Korabeli feljegyzések szerint Madame de Montespan, XIV. Lajos kegyencnője például mérhetetlen mennyiségű, vaníliás parfümöt használt, de a király, aki pedig fiatalkorában nagy illatrajongó volt, addigra már migrént kapott minden erős szagtól. Egyszer hintóba szállva parázs veszekedés zajlott le köztük emiatt, és a királynénak, aki szintén a kocsiban ült, végig kellett hallgatnia a szeretők szagügyi civakodását. Megjegyzem, Montespan asszony nem pusztán azért burkolózott kibírhatatlanul erős illatfelhőbe, mert így akart divatozni vagy szexuális késztetést ébreszteni Lajosban, hanem védekezésként az uralkodó átható, kellemetlen szájszaga ellen. Szóval egymás szagát sem állhatták, de azért született hét(!) közös gyerekük.

A 17. és 18. századi francia arisztokrácia a parfümhasználatot egy új szintre emelte. A nagy ünnepségekre illatosított vizű szökőkutakat állítottak fel, személyre szabott parfümöt csináltattak maguknak, akár a hét minden napjára más illatút. A paloták bútorai, függönyei is parfümtől illatoztak. Mondjuk, Versailles-ban, ahol a beugrókban, lépcsőfordulókban könnyítettek magukon a drága ruhákban pompázkodó udvari népek és a koldusok egyaránt (utóbbiak kéregettek is a Tükörfolyosón, amíg ki nem tiltották őket), volt is mit elfedni a sok parfümmel. A bőrárut is illatosították, hogy eltüntessék a cserzésből visszamaradt kellemetlen szagokat. A narancsvirágolajjal szagosított bőrkesztyű például igen népszerű francia termék volt.

A 18. század elejétől a kölnivíz volt a sztárillat. A rozmaringra, szőlőre és citrusokra alapozott receptúra máig népszerű. Lassanként a pomander helyét átvette a szintén dekoratív illatos szelence amelybe folyékony parfümmel átitatott spongyát tettek, és ezt is lehetett nyakláncon vagy övláncon viselni. Gyönyörű kis parfümös üvegcsék is készültek ekkoriban, ezeket is szívesen hordták nyakláncfüggőként.

A mosakodásról való felfogás csak lassan változott meg, de a 19. század már üdítő frissességet hozott a korábbi idők átható szagélményeihez képest, így a parfümök szerepe is átalakult. Elkülönültek a nőinek és férfiasnak tartott illatok, és nem a mások szaga elleni védekezésül vagy a mosdatlanság palástolására alkalmazták már őket, hanem a saját vonzerő kiemelésére. Jó esetben fürdés után. Akárcsak ma (jó esetben).