Nevét nem igazán ismerjük, de munkáit igen: Marie Antoinette viselte a ruháit, számos fennmaradt portréján megcsodálhatjuk őket ma is. Mademoiselle Bertin volt az első személyi stylist (ráadásul királyi) és tervezőnő, akiből igazi sztár lett.

Ma minden sztárocskának lehet és van személyi stylistja, de a 18. században ez még nem volt divat. A francia Rose Bertin volt az első, híressé is vált, és ő nem állt meg a legmagasabb pozícióig, hiszen Marie Antoinette személyes divattanácsadója és tervezője lett.

1747-ben Abbeville-ben (textiliparáról ismert város volt) született, egyszerű családból származott. A divat érdekelte, és nem óhajtott tisztes szegénységben élni, így 16 éves korában Párizsba ment szerencsét próbálni. Egy kalaposnőhöz állt be tanulónak, ahol igen sikeresen tevékenykedett, mert egy idő után a tulajdonos bevette üzlettársnak.

25 éves korában már saját boltot nyitott, elegáns környéken, Grand Mogol néven. Itt már nemcsak kalapokat lehetett kapni, hanem gyönyörű ruhákat és kiegészítőket is. Olyan befolyásos divathölgyek vásároltak nála és támogatták törekvéseit, mint Conti hercegnő és Chartres hercegnője. Chartres hercege is erősen érdeklődni kezdett az ifjú divatárusnő iránt, bár ő korántsem öltözködési szempontból. Rose rövid úton visszautasította, így a herceg hoppon maradt.

A legyező évszázadokon keresztül a trendi női ruhatár fontos kiegészítője volt. Olyan divatos tárgy, amely kis helyen elfért, szép és hasznos volt, valamint kitűnően el lehetett vele mondani, amit nem illett hangosan szavakba önteni.

A legyező története több ezer éves, hiszen az emberek régen is vágytak felfrissülésre a melegben, távol akarták tartani a szárnyas rovarokat ételükről-italukról. Tudjuk, hogy a babiloniak, egyiptomiak, perzsák, rómaiak és görögök is használták, nem is szólva a kifinomult kínai, indiai, japán legyezőkultúráról.

A korai középkor Európájában a nagy, templomi legyező (flabellum) volt elterjedt, evvel hajtották el a legyeket a megszentelt kenyérről, borról, valamint frissítették a melegtől elpilledt hívőket. A személyes használatú legyezőt nemigen ismerték. Egészen a 13-14. századig kellett várni, amikor a szent harcban megfáradt, hazatérő keresztes lovagok többek közt legyezőket is hoztak magukkal keletről.

Spanyolországban például Pedro López De Ayala 14. századi krónikájában szerepel először legyező, később már több nemesi és királynői leltár is említ ilyen tárgyat. Nagy fellendülést jelentett a portugál kereskedők tevékenysége (ez már a 16. század), akik Kínából és Japánból importálták az eszközt nagyobb mennyiségben. A legyező mindenütt népszerű lett – egyelőre a gazdagok körében, mert nem volt olcsó. Két alaptípusát használták, a merev lapút, és az összecsukhatót. Végül az utóbbi győzött (és egészen a 20. századig trendi volt).

A porrá őrölt dohányt, a tubákot orron át szippantották fel. Európában a 17. században jött divatba. Az „anyagot” díszes kis szelencékben tartották. Tubákolni és szépséges tubákos dobozkát ajándékozni századokon át igen trendi volt.

A dohányzás helyességéről itt egyáltalán nem szeretnék vitát nyitni, ennek megtárgyalására számtalan egyéb felület áll rendelkezésre az internet végtelen univerzumában. Ez a poszt egy régen nagyon divatos (és ma is előforduló) dohányzási módról szól.

A dohány Amerika felfedezése után, a 15. század végén került Európába, ekkortól kezdett terjedni kontinensünkön a dohányzás. A 17. századtól már általános volt. Magyarországon a török uralom alatt terjedt el széles körben.

Sok módja ismeretes persze, pl. pipázás, szivarozás, bagórágás, cigarettázás, tubákolás. Itt az utóbbiról lesz szó. A modernebbnek és elegánsabbnak tekintett cigarettázás 20. századi általánossá válásáig a tubákolás igencsak széles körben hódított.

Egy pici etimológia: a tubák a spanyol tabaco szóból magyarosodott, eredetileg az általános „dohány” jelentéssel. A későbbiekben már csak az orron át felszívott dohányport jelentette. Ezt a port az 1700-as évektől nálunk a török eredetű burnót néven is emlegették.

A beszippantásra való dohányport a dohánylevelek finomra őrlésével állították elő, és sokszor rózsaolajjal, levendulával, jázminszirmokkal stb. aromásították. Eleinte minden szippantáshoz frissen reszelték (pl. elefántcsont reszelővel) vagy mozsárban törték a hozzávaló dohányt.

Mi ez, tán szósztartó? Hát nem. Ez az igényes kivitelezésű edényke kifejezetten a nőket szolgálta a 17-18. században (és még a 19.-ben is), amikor szó sem esett a vízöblítéses vécéről. Vagy bármilyen, gyorsan elérhető vécéről.

Az erősen kétes tisztaságú 17. és 18. század nem kényeztette úton-útfélen megtalálható vécé lehetőségekkel a szükségüket végezni óhajtókat. A ház mellett álló pottyantós vécék persze nemcsak nekünk lehetnek ismerősek, régen is éltek evvel a megoldással, főként a szegények.

A tehetősek és előkelők – érthetően – a szobavécéket preferálták, vagyis az alul megfelelő edénnyel ellátott, középen lyukas, kényelmes, akár bársonnyal szegélyezett ülőkéjű, díszes székeket. Ezeket általában a bútorzat stílusában alkották meg, szép porcelán vagy fajansz, fedeles alkalmatosságokkal felszerelve. (A bűz terjedését így sem tudták meggátolni, de ezt természetes velejárónak tekintették.) Az éjszaka felmerülő ürítési problémákat az ágy alá vagy az éjjeliszekrénybe készített bilivel oldották meg. Így hát az otthoni vécékészültség a kor fogalmai szerint megoldott volt.

De mit lehetett tenni út közben, vagy nyilvános helyen? Főleg a nőknek, mivel a férfiak – akárcsak ma – ritkán zavartatták magukat. Voltak olyan helyzetek, amikor nem állt rendelkezésre semmilyen, a korban kulturáltnak tekintett megoldás. A nyilvános helyeken nem volt vécé. A templomokban tilos is lett volna ilyet létesíteni, de például a színházak sem fokozták látogatóik kényelmét ilyen szolgáltatással. A nőket – mivel hólyagjuk tároló kapacitása kisebb, mint a férfiaké – tudvalévőleg gyakrabban szólítja a természet, és nem volt ez másként régen sem.

Erre találtak ki egy hordozható elmés megoldást a 17. században, csak nőknek, bourdaloue néven. A 18. században vált igazán trendi eszközzé, és még a 19. században is rengetegen használták. Lehet, hogy ma viszolygunk tőle, de a régi nők örömmel, és gátlások nélkül könnyítettek magukon a segítségével.