A porrá őrölt dohányt, a tubákot orron át szippantották fel. Európában a 17. században jött divatba. Az „anyagot” díszes kis szelencékben tartották. Tubákolni és szépséges tubákos dobozkát ajándékozni századokon át igen trendi volt.
A dohányzás helyességéről itt egyáltalán nem szeretnék vitát nyitni, ennek megtárgyalására számtalan egyéb felület áll rendelkezésre az internet végtelen univerzumában. Ez a poszt egy régen nagyon divatos (és ma is előforduló) dohányzási módról szól.
A dohány Amerika felfedezése után, a 15. század végén került Európába, ekkortól kezdett terjedni kontinensünkön a dohányzás. A 17. századtól már általános volt. Magyarországon a török uralom alatt terjedt el széles körben.
Sok módja ismeretes persze, pl. pipázás, szivarozás, bagórágás, cigarettázás, tubákolás. Itt az utóbbiról lesz szó. A modernebbnek és elegánsabbnak tekintett cigarettázás 20. századi általánossá válásáig a tubákolás igencsak széles körben hódított.
Egy pici etimológia: a tubák a spanyol tabaco szóból magyarosodott, eredetileg az általános „dohány” jelentéssel. A későbbiekben már csak az orron át felszívott dohányport jelentette. Ezt a port az 1700-as évektől nálunk a török eredetű burnót néven is emlegették.
A beszippantásra való dohányport a dohánylevelek finomra őrlésével állították elő, és sokszor rózsaolajjal, levendulával, jázminszirmokkal stb. aromásították. Eleinte minden szippantáshoz frissen reszelték (pl. elefántcsont reszelővel) vagy mozsárban törték a hozzávaló dohányt.
A 16. század elején Sevillában az élelmes Casa de Contratación nevű társaság monopóliumot szerzett a tubák előállítására és kereskedelmére, ez lett az első dohánycentrum Európában. (Hamarosan a spanyol állam felismerte a dolog jövedelmezőségét, és állami ellenőrzés alá vonta a gyártást. A 18. század közepén pedig megépíttette a Királyi Dohánygyárat.)
A hollandok a 16. század második felétől kezdték használni a tubákot, és az 1600-as évek elejére drága luxus szokásként honosodott meg náluk. A tubák 1561-ben Jean Nicot de Villemain lisszaboni francia követ révén jutott el Franciaországba, egyenesen Medici Katalin udvarába. A királyné gyakori fejfájással küzdött, s a követ a dohányport ajánlotta neki gyógyszerként. A módszer Katalinnál bevált, és az elégedett királyné úgy döntött, a dohányt ezután Herba Reginának (királynői gyógynövény) kell nevezni. A felséges ajánlás népszerűvé tette a tubákolást a francia nemesség körében. Egyébként a hatóanyag, a nikotin a Linné-féle botanikai osztályozásban Nicot de Villemain tiszteletére kapta a nevét.
Angliában a nagy londoni pestisjárvány (1565-66) után terjedt el a tubákhasználat, mert az emberek fertőtlenítő hatást tulajdonítottak a dohánynak. A 17. század közepére a tubákolás általános trend lett Európa-szerte, Franciaországtól és Angliától Skócián át Írországig vagy Svájcig. Német területeken is szorgalmasan hódoltak a szokásnak.
A jelentős elterjedést mutatja, hogy az egyház is foglalkozott vele: VII. Orbán pápa megtiltotta a tubákolást a templomokban, és kiátkozással fenyegette meg a használókat. Mindeközben a francia uralkodó, XIII. Lajos elkötelezett tubákoló volt.
Oroszországban a cár 1643-ban betiltotta a dohánykereskedelmet, orrvesztéssel büntette a tubák használókat, a visszaesők pedig akár az életükkel is fizethettek. A későbbiekben viszont az orosz uralkodók és az arisztokrácia szorgalmas tubákolók lettek. Így aztán ma a szentpétervári Ermitázs múzeum lenyűgöző tubákos szelence gyűjteménnyel büszkélkedhet.
Általában egy csipetnyi dohányport tettek a kézfejükre, és onnan szippantották fel az orrukba, utána kellemeset tüsszentettek. Nagyobb mennyiséget nem volt érdemes felszipkázni, mert akkor a dohány egy része a garatba jutott, és a kellemes érzés köhögésbe torkollott. Bár többek szerint a tüsszentés a kezdő tubákos jellemzője volt, sokan a rituálé részének tartották a tüsszentést is.
A tubákosok apró, zsebben elférő szelencében hordták magukkal a szert, így mindig kéznél volt, és az értékes por száraz is maradt. A minél díszesebb, különlegesebb tubákos szelence pedig divatcikk és trendi ajándék lett.
Rengeteg dobozka kész iparművészeti remek volt, drága anyagokból készült. A gazdagok szelencéit aranyból, ezüstből, nemes fából, porcelánból formálták, és drágakövekkel, miniatúrákkal díszítették. Az olcsóbb változatok rézből, szaruból, teknőchéjból készültek. A 18. század közepétől akadtak már csak tubákos szelence készítésére szakosodott ötvösök is.
A dobozkák lehettek szögletesek, kerek vagy ovális alakúak, de a különleges formák sem voltak ritkák. Az apró cipőt formázó tubákos szelence például külön trendi „alfaj” volt, mivel ennek hagyományosan szerencsehozó erőt tulajdonítottak. A 18. és 19 században szívesen ajándékozták utazásra készülőknek vagy frissen esküdött pároknak, hogy jól induljanak a házasság útján.
Még a gyönyörű, vagyont érő dísztojásairól híres ékszerész, Fabergé is készített drágakövekkel ékített tubákos szelencéket, természetesen ezek sem voltak éppen olcsók. Miklós cár arcképével díszített dobozkát csak kiváltságos alattvaló kaphatott ajándékba.
A 19. században aztán elterjedt a kevésbé drága, papírmasé tubákos szelence, amelynek felületét zománccal merevítették, és a legkülönbözőbb portrékkal, jelenetekkel díszítették.
A trendi szokásról 1894-ben a mozgóképpel kísérletező Thomas Edison laboratóriumában még egy kinetoszkópos felvétel is készült. Ezen Fred Ott, Edison egyik munkatársa tubákol és tüsszent.
Aztán a 20. században elindult hódító útjára a füstölő cigaretta, és kiszorította füstmentes dohányzás szippantós formáját. A tubákolásnak bealkonyult. Bár ma újra vannak hívei, számuk elenyésző.
