A legyező évszázadokon keresztül a trendi női ruhatár fontos kiegészítője volt. Olyan divatos tárgy, amely kis helyen elfért, szép és hasznos volt, valamint kitűnően el lehetett vele mondani, amit nem illett hangosan szavakba önteni.
A legyező története több ezer éves, hiszen az emberek régen is vágytak felfrissülésre a melegben, távol akarták tartani a szárnyas rovarokat ételükről-italukról. Tudjuk, hogy a babiloniak, egyiptomiak, perzsák, rómaiak és görögök is használták, nem is szólva a kifinomult kínai, indiai, japán legyezőkultúráról.
A korai középkor Európájában a nagy, templomi legyező (flabellum) volt elterjedt, evvel hajtották el a legyeket a megszentelt kenyérről, borról, valamint frissítették a melegtől elpilledt hívőket. A személyes használatú legyezőt nemigen ismerték. Egészen a 13-14. századig kellett várni, amikor a szent harcban megfáradt, hazatérő keresztes lovagok többek közt legyezőket is hoztak magukkal keletről.
Spanyolországban például Pedro López De Ayala 14. századi krónikájában szerepel először legyező, később már több nemesi és királynői leltár is említ ilyen tárgyat. Nagy fellendülést jelentett a portugál kereskedők tevékenysége (ez már a 16. század), akik Kínából és Japánból importálták az eszközt nagyobb mennyiségben. A legyező mindenütt népszerű lett – egyelőre a gazdagok körében, mert nem volt olcsó. Két alaptípusát használták, a merev lapút, és az összecsukhatót. Végül az utóbbi győzött (és egészen a 20. századig trendi volt).
I. Erzsébet angol királynő, igazi divathölgy lévén, mindkét fajtával rendelkezett, ellenőrizhetjük fennmaradt portréin. A képen látható, egzotikus tollakkal és gyémántokkal díszített, merev lapú legyezője kisebb fajta vagyonba kerülhetett.
A 17. századra az összecsukható változat egyedül maradt a divat porondján, ez terjedt el egész Európában. XIV. Lajos uralkodása idején a kontinens legyezőközpontja Franciaország lett. A Napkirály kedvelte az extravagáns és művészi legyezőket.Utódja, XV. Lajos idején is folytatódott a tendencia. Híres kegyencnőjének, Madame Pompadournak például volt egy olyan legyezője, amelyet kilenc évig csináltak, és mai értéken kb. 8,5 millió forintba került. A különleges példány lapja papírból készült, amelyet precíziós munkával úgy lyuggattak ki, mintha csipke lenne, és 10 művészi miniatúra díszítette.
A legyező mindig is a női kelléktár jellemző eleme volt, de időnként férfiak is használták. Ők persze nem a csipkézett, agyondíszített darabokat kedvelték, inkább nagyobb, egyszínű, sötétebb tónusú legyezőkkel hűsítették magukat. Bár készültek aprócska, mellényzsebben hordható példányok is számukra.
A szebbnél szebb legyezők drága anyagokból készültek. A küllőket elefántcsontból, különleges fákból faragták, a rájuk feszített anyag pedig lehetett pergamen, selyem, csipke. A díszítésnek semmi nem szabott határt: a gazdag hölgyek legyezőin sokszor drágakövek csillogtak, és művészi képek tették még divatosabbá. Idilli pásztorjelenettől aktuális újdonságokig (pl. kitört a Vezúv, a Montgolfier fivérek felbocsátották hőlégballonjukat stb.) bármi megjelenhetett a legyezőn.
Létezett úgy nevezett kukucskálós legyező, amelyen apró lyukak voltak (esetenként nagyítóüveggel ellátva), hogy az arcát legyezőjével teljesen eltakaró hölgy se maradjon le semmilyen fontos történésről. De gyászlegyezőt is gyártottak, ez általában finom fekete csipkéből volt.
A nők maximálisan kihasználták a legyező nyújtotta lehetőségeket, nemcsak arcukat óvták vele a melegtől, hanem jelnyelvet is kialakítottak a használatához. Ennek persze feltétele volt, hogy a korabeli gavallérok is értsék a mozdulatokat, de úgy tűnik, ennek elsajátítása egyik nemnek sem okozott különösebb problémát.
Joseph Addison, az 1711-ben indított The Spectator című híres angol napilap kiadója és újságírója úgy nyilatkozott a tárgykörről, hogy ha látja egy kifinomult hölgy legyezőjének mozgását, meg tudja állapítani a tulajdonos hangulatát és érzéseit. Akadémiát is nyitott hölgyek számára, ahol meg lehetett tanulni a kifejező legyezőkezelés titkait. Véleménye szerint „Mint a férfiak a kardjaikkal, úgy vannak felfegyverezve a nők a legyezőikkel, csak ők néha nagyobb vérengzést visznek végbe evvel a fegyverrel.”.
Egy kis ízelítő, mi mindent árulhatott el egy-egy legyezős mozdulat. • bal kézben tartott legyező az arc előtt = ismerkedési vágy • jobb orcán pihentetett legyező = igen • bal orcán pihentetett legyező = nem • bal fülre helyezett legyező = Ön megváltozott • bal fülre helyezett nyitott legyező = ne árulja el a titkunkat! • homlok előtt elhúzott legyező = figyelnek bennünket • szem előtt elhúzott legyező = sajnálom • szélesre nyitott legyező = várjon rám • a legyező leejtése = lehetnénk barátok • lassú legyezés = házas vagyok • gyors legyezés = el vagyok jegyezve • a legyező ajakra helyezése = megcsókolhat • a legyező forgatása bal kézzel = meg akarok válni Öntől • a legyező forgatása jobb kézzel = mást szeretek • jobb kézben az arc előtt tartott nyitott legyező = kövessen • nyitott legyező a jobb kézben = jöjjön, beszélgessen velem • összecsukott legyező a szív előtt tartva = elnyerte a szerelmemet • a tenyér ütögetése a legyezővel = szeressen! • az orcák előtt elhúzott legyező = szeretem • a teljesen kinyitott legyező nagyon lassú összecsukása = ígérem, Önhöz megyek feleségül. És így tovább…
Ügyes hölgyek tulajdonképpen bármit el tudtak mondani a legyezőjük segítségével. Ez a jelnyelv fennmaradt a 19. században is, amikor a prűd viktoriánus ízlés a korábbiaknál is kevesebb teret hagyott a nőknek a nyílt beszédre. Ironikus módon készült olyan legyező is, amelyre a legyezőnyelvhez tartozó helyes mozdulatokat nyomtatták.
Ekkor már gyakori volt a papírral bevont legyező is. A papírlegyezők hátoldalát praktikusan hasznosították: lehetett rá népszerű dal kottáját, emlékeztető sorokat írni vagy táncrendként használni. A táncrenddel kombinált legyezőn volt egy horog, evvel rögzíthette ruhája övére a bálozó dáma, a legyező nyelére pedig egy kis ceruzát erősítettek, hogy legyen mivel feljegyezni, kinek ígérte a táncokat.
Minőségi legyezőkészítéssel komoly ékszerészek is foglalkoztak. Az ékszertojásairól híres Fabergé ház is alkotott legyezőket, az előkelők gyakran vásároltak tőlük. Alexandra brit királyné 1912-ben a menyének rendelt egy gyönyörű példányt karácsonyi ajándékul. Ez épségben megmaradt, míves nyírfadobozával együtt.
A 20. század elején tehát még az európai női toalett része volt a levegőt keverő legyező, de hamarosan elsodorta egy sokkal nagyobb légáramlat, az első világháború. Megváltozott a női ruházkodás, életmód, a hölgyek megváltak addigi hasznos játékszerüktől. A mediterrán országokban azért ma is találkozhatunk vele, és reklámtárgyként is előfordul. Viszont, ha a globális felmelegedés folytatódik, lehet, hogy újra trendi divatcikk lesz.
