Ezek a babák voltak az új divat hírvivői a 15. századtól a nagyvilágban, amikor még nem léteztek divatlapok. Volt belőlük kicsi, volt életnagyságú, de mindig a legújabb trendi ruhákat viselték. Háború idején még diplomáciai mentességet is kaptak.

Eredetileg a francia királyi család küldött értékes ajándékként divatos ruhákba öltöztetett babákat más európai udvarokba. Már 14. századi feljegyzések is említik ezt a szokást. A 15. századtól a koronás divathölgyek között már viszonylag rendszeresen cirkuláltak a különleges tájékoztató babák. Nagy becsben is tartották őket a címzettek, hiszen ezek alapján tudták követni az aktuális francia divatot. Ez az előzmény.

Párizs a 18. századra egyre inkább a világ divatközpontja lett, de divatlapok ekkor még nem voltak, így hát szaporodott a közben Pandorának elnevezett babákat igénylő királyi udvarok és arisztokraták száma. Ekkor már nem csak drága királynői ajándék volt ez a felséges kartársnőknek.

A legjobb francia szabók is beszálltak a babaküldésbe – a távol élő gazdag kuncsaftok így meg tudták nézni a modelleket az utazó babák toalettjei alapján, és szívesebben rendelték meg a látott ruhát. Az addig levélben küldött bonyolult leírások, aprócska anyagminták alapján nehéz volt elképzelni a végterméket, és rizikós volt a drága öltözék megrendelése. A trendi babák megkönnyítették a döntést.

Megváltoztatta a kert és parktervezést. A ma jellegzetesnek tekintett – természetet utánzó, de megtervezett – angol tájrészletek, parkok, kertek nem jöttek volna létre nélküle. Több mint 170 tájkertet tervezett, egy igazi 18. századi trendszetter volt.

Sietek leszögezni, hogy a tájépítészethez kb. annyit értek, mint (régiesen szólva) hajdú a harangöntéshez, de a trendek változása nemcsak a ruházkodás terén érdekel. Egyszer láttam egy filmet a Lancelot Brown által tervezett angliai parkokról, kertekről. Azóta is sokszor eszembe jut a sok tényleg vonzó táj, amit ő álmodott meg, de talán nem írnék róla, ha nem találtam volna egy weboldalt (igen, Brownnak weboldala is van), ahol megtudtam, jövőre ünneplik születésének 300. évfordulóját. Ennek tiszteletére pályázatot is kiírtak már idén, mostani tervezők számára. A Brown inspirálta győztes munkákat a 2016-os születésnapi fesztiválon mutatják be. (Igen, igen, Angliában egy réges-régi tájtervező munkássága is elegendő indok lehet egy fesztiválhoz.) Akit esetleg érdekel, itt találja a részleteket.

Lancelot Brown egy hatgyermekes gazdacsaládba született 1716-ban, a northumberlandi Kirkharle birtokon. Itt lett kertészinas, 23 éves koráig a birtokon dolgozott, csak ekkor állt tovább, hogy tudását fejlessze.

Karrierjében óriási lépés volt, amikor a Stowe birtokra szegődött, ahol az új, angol stílusú tájkert egyik apostolával William Kenttel dolgozhatott együtt. Főkertésszé nevezték ki, lelkes követőként ő valósította meg Kent terveit, később a stílust tovább is fejlesztette. (Magánemberként is jóban volt Kenttel, az ő lányát vette feleségül.)

Az addig mindenütt trenddiktáló, geometrikus, barokkos ún. franciakertekkel szemben saját angol kertszemlélet alakult így ki. Brown ennek persze csak egyik képviselője volt, de talán ő terjesztette Anglia-szerte a leghatékonyabban, leginkább megszállottan, minden helyen lenyűgöző eredményt hagyva maga után.

A barokk kertek szimmetrikus, áttekinthető, behatárolt világa után az angol stílusú tájkert határtalan benyomást keltett, a szabálytalanul kanyargó ösvényeken járva lépten-nyomon újabb látványelemek, hangulatok, élmények érték a sétálót.

Rövid tetszhalott időszak után az 1700-as évektől ismét trendi lett az abroncsszoknya. Ezúttal ovális formájú volt, oldalirányban terjeszkedett elképesztő mértékben. És újabb kemény évtizedekre átvette a nők feletti uralmat a divatban.

Egyes kutatások szerint az első dicső korszak után az abroncsszoknya nem is volt igazán tetszhalott, és Spanyolországban tulajdonképpen akkor is viselték, amikor máshol nem volt divatos. Az 1700-as évek elején mindenesetre eljutott Franciaországba és Angliába, ahol örömmel üdvözölték a divathölgyek, és terjesztették tovább egész Európában, kicsit átalakítva, ezúttal panier néven.

A francia panier szó kosarat jelent, nem túl izgalmas elnevezés egy pompázatos ruhadarabnak. De pontosabban nehéz lett volna meghatározni a lényegét. Mármint eleinte. A ruhadagasztás szenvedélye ugyanis rávette a nőket, hogy ruhájuk alá kétoldalt kosárforma egységeket kössenek a derekukra, így terebélyesítve a felsőruhát.

Aztán a „kosarak” helyét lassan átvette a halcsont, fém-, vagy vesszőváz. Először csak csípőig, majd úgy combközépig ért a szerkezet, aztán elszabadult a pokol, és a szoknya teljes hossza alatt ovális abroncskarika rendszer alakult ki, amit hosszában textilpántokkal rögzítettek egymáshoz. Ezúttal nem a szabályos körben terjeszkedés, hanem a laposabb, de oldalt hatalmas szoknya lett divatos.

A 20. század elejéig büszkén hordták az úriemberek. Ma bűvészek nyulat varázsolnak elő belőle, és mondjuk az ascoti derbin mutatkozik benne a brit arisztokrácia, de ennél nem sokkal több a cilinder szerepe.

A henger alakú, magas, lapos tetejű, karimás keménykalap eredetéről nincs megegyezés a történészek között. Van, aki a 15. századi spanyol férfikalaptól eredezteti. Van, aki szerint kínai (kantoni) eredetű, és 1775-ben került Franciaországba, és van, aki amellett kardoskodik, hogy Firenzében találták ki 1760-ban. Akárhonnan is ered, ez a forma a 18. század végén kezdett divatba jönni Európában.

Körülbelül 20 év alatt annyira elterjedt, hogy olcsóbb változatait alsóbb osztálybeliek is viselték, de az arisztokrácia körében egyértelműen a drága hódbőrből készült volt a trendi, mivel a hód szőre szép fényes és vízhatlan. Tehát feltűnő volt, sokba is került, és be sem ázott – komoly státusz szimbólum. A legismertebb korabeli angol férfi divatikon, George „Beau” Brummell is pártfogásába vette az új módit, ez megszilárdította az új fazonú kalap helyzetét.

A trend terjedésével a hódpopuláció mindenütt vészesen csökkent. Tényleg. A maradék hódokat az mentette meg, hogy a 19. század első felében a divatférfiak lassanként áttértek a fényes selyemborítású kürtőkalapra.

A forma fölül szélesedő lett, a magasság pedig 1830-ra elérte a 25-27 centit (a karima nem számít bele). Elsőre nem tűnik túl extrémnek, de ezt a kalapot nem húzták be a homlokukba, hanem a fejtetőre ültetve viselték, így már elképzelhetjük, hogy tekintélyes méret volt ez.