A 18. század trendi kozmetikai dekorációja volt a szépségflastrom. Szexinek tartották az anyajegyet, s akinek nem volt, műpöttyel pótolta. Ez volt a mouche.

Nem ismeretlen ma sem egy vonzó anyajegy kihangsúlyozása, de akinek nincs, nem akar minden áron pöttyöt az arcára. Marilyn Monroe vagy Cindy Crawford például mindig kiemelte, és Eva Mendes vagy Dita Von Teese sem palástolja, ez a „tartozékuk” egyedien vonzóvá tette-teszi őket.

A kacér 18. században viszont vágytak rá a divatozó hölgyek, ezért hát műanyajegyet alkalmaztak, ami aztán divat lett Európa-szerte. A kozmetikai fegyverzet részévé vált a szépségtapasz, francia nevén mouche (= légy). A kis tapaszokat drága fekete (ritkábban piros) selyemből vagy bársonyból készítették, és ragasztóval rögzítették a kívánt helyre. Nem csak kör alakúakat használtak, volt szív, félhold, csillag formájú is.

A női frizurát extrém magasságokba emelte a divat a 18. század második felében. Míg a férfiak parókát hordtak, a hölgyek inkább hihetetlen mennyiségű anyagot dolgoztattak bele a toronymagas, különleges hajkreációikba. A természetes megjelenés jegyében. A fodrászok aranykora volt ez.

A rokokó divathölgyek már ritkán hordtak teljes parókát, ezt a „mesterkélt” megoldást meghagyták a férfiaknak (akik szorgalmasan viselték is a hosszú, göndörített vendéghajat). A nők inkább csak a részleges hajpótlás hívei voltak, mert azt természetesebbnek (!) tartották. Nehéz ezt elhinni az égre törő óriásfrizurákat látva, de akkoriban ez volt a nézet.

Mielőtt elkezdték formázni a hajat, szinte mindig göndörítették, hullámosították, hogy textúrát adjanak neki. A frizura kialakítását fésűvel és hajsütő vassal végezték, és sok hajtűvel, pomádéval rögzítették. (A pomádé egyfajta hajformázáshoz való kenőcs, amely akkoriban állati zsiradékból, olívaolajból, viaszból vagy faggyúból készült, és illóolajjal illatosították.) A kencét aztán beporozták. Részben, hogy ne legyen egy merő ragacs a hajuk, részben, mert ez adott tartást a pomádénak.

Nagy iramot diktált a divatban, mert arra vágyott, hogy ne csak királynéként legyen az első dáma, hanem, hogy őt tartsák a legcsinosabb, legdivatosabb francia hölgynek. Komoly ambíció Franciaországban az „osztrák nőtől”!

Mária Antónia főhercegnő nagy Habsburg családba született 1755-ben, Mária Terézia császárné 15., utolsó előtti gyermekeként. Sorsát anyja politikája határozta meg: még 15 éves sem volt, amikor férjhez adták a francia trónörököshöz (a későbbi XVI. Lajoshoz), mert az osztrák érdek úgy kívánta. Különös, de neveltetése osztályon felüli lett volna egy korabeli színésznő számára (mozgás-, tánc-, zene-, énektanulás stb), de finoman szólva sem lett semmilyen tudomány barátja: az uralkodásra nem készítették fel.

A vőlegény távollétében, képviselő útján zajlott az esküvő (nem szokatlan megoldás ekkoriban), a házastársak először csak egy hónap múlva találkoztak, és hamarosan megtartották a nagy, francia esküvőt is Versailles-ban. Az új élet jól indult, a csinos, szőke, kék szemű, életvidám, gyönyörű járású (ezt minden forrás egybehangzóan elmondja) trónörökösné tetszett a franciáknak, de már kezdettől voltak ellenségei is, mert sokan ellenezték az Ausztriával kötött házassági szövetséget.

Népszerűségének sokat ártott, hogy 8 évig nem produkálta nép által nagyon várt utódot, pedig nem tehetett róla. Férje fitymaszűkülete miatt nem is „hálták el” a házasságot, így azért nehéz lett volna gyereket szülnie. Egy darabig fogalma sem volt róla, mit kéne tenni, mert persze senki nem világosította fel. Végül bátyja, a mi II. József királyunk utazott Párizsba, és beszélte rá sógorát a szükséges műtétre. De addigra már egyáltalán nem szerették az emberek a zabolátlan „osztrák nőt” (l’autrichienne).

Úgy vélte, az elegancia sosem lehet feltűnő, és csak a minőség számít. Tulajdonképpen az elegáns öltözködés és életvitel volt a foglalkozása – ízlése trenddiktálóvá tette, és anyagi romlásba döntötte. Alapvetően befolyásolta a 19. század férfidivatját.

George Bryan Brummell a 18. század végén, 1788-ban született Londonban, egy középosztálybeli család sarjaként. Apja szerette volna, hogy úriember legyen, így mindent megtett jó neveltetéséért. Az ifjú Brummell Etonban járt iskolába, majd az oxfordi egyetemen is megfordult. Mindkét helyen viszonylag jól megállta a helyét, de a tudomány egyáltalán nem izgatta. Az öltözködés annál inkább, így aztán csak erre koncentrált. Annyira, hogy Etonban például modernizálta a nyakkendőviseletet.

Az egyetemet egy év után felcserélte a hivatásos tiszti pozícióval a walesi herceg saját huszárezredénél, amely főként gazdag arisztokrata fiatalemberek gyűjtőhelye volt. Az ifjú George apja halálával több mint 20000 fontot örökölt ugyan (ekkoriban egy mesterember kb. havi 4 fontot keresett), de ez szerény összeg volt a társak lehetőségeihez, és Brummell igényeihez képest. A tisztek maguk fizették trendi uniformisaikat, lovaik tartását, tetemes kantinszámlájukat, nem is szólva a gyakori bankettekről és egyéb szórakozásokról.