A 16. században eleinte a magasan záródó ingeket díszítették egy sor fodorral, de a divat igen hamar óriásira növelte a fodrozást, ebből lett a malomkerék gallér. És trendi maradt jóval több mint száz évig: viselte nő, férfi, gyerek.
A 15. század vége felé a ruhadivat változásával a nyaknál láthatóvá vált az alsóing teteje, amelyet sokszor egy sor rakott fodorral díszítettek. Ez a kis fodros gallér nőtt meg az idők során, és végül külön a nyakra illesztett keményített, merevített malomkerék nagyságú gallér lett belőle. Ekkor a szigorú spanyol divat volt a mérvadó, onnan terjedt el a trend egész Európában.
Az egyre nagyobb méretű gallér egyre népszerűbb lett a gazdagok körében: hordta nő, férfi, gyerek, ám nem volt egyszerű formában tartani. De hogyan csinálták? A hajtogatás megadta a nagy kerek gallér alakját, de persze nem tartotta elég mereven. A divat szárnyán repülve ugyanis a szerény kis egysoros vászon nyakfodor akár 40-50 cm átmérőjű többsoros vászon vagy csipke kerékké növekedett (kocsikeréknek is csúfolták).
A malomkerék gallér nemcsak a jó minőségű vászon és a csipke magas ára miatt maradt a gazdagok divatja (Hollandiában például még a 17. században is jócskán viselték), hanem azért is, mert merev testtartást kívánt, és gyakorlatilag semmit nem lehetett benne csinálni. Ja, és rengeteg anyag kellett hozzá.
Az erre hivatott szolgák különleges dobozokban őrizték az értékes divatcikket, és igazgatták formára a fodrokat minden nap. A keményítő széles körű európai elterjedésével a merevítés problémája nagyrészt megoldódott. Több rétegben formára – nagy kedvenc volt a 8-as alak – hajtogatták a gallért, bekenték keményítővel, rögzítették, és megvárták, amíg megszárad. Ha szerencséjük volt, sehol nem lappadt le egy fodrocska sem.
Hogy még biztosabb legyen az eredmény, egy ügyes eszközt is csatasorba állítottak, ez volt a hullámosító vas (goffering iron). A belsejébe egy felforrósított (piszkafa jellegű) fémrudat dugtak, amely átmelegítette a töltény kinézetű formázófejet, s utóbbira ráhúzták a fodrokat, amelyek így tökéletes formában száradtak meg anélkül, hogy a vagyonokat érő csipke megégett volna. Nem volt valami gyorsan elvégezhető munka. Az alkalmatosság egyébként annyira bevált, hogy kényes csipke fodrokhoz még a 20. század elején is használták.
A divatőrület csúcsán a malomkerék gallér boldog viselői speciális, meghosszabított nyelű evőeszközökkel voltak kénytelenek táplálkozni, hogy a szájukba tudják emelni a meglepetés falatot (mivel nem is igen látták, hogy mi van a tányéron óriási, merev gallérjuk miatt).
Az elöl nyitott gallérváltozatot Medici Katalin francia királyné kedvelte és terjesztette el a 16. század második felében, így aztán Medici gallér néven lett ismert. Ő nem viselt ebből óriásit, de követői nem ismertek mértéket. A legyezőszerű csipkealkotmány hátul és oldalt felmeredve keretezte az arcot, elöl, a ruhakivágásnál pedig nyitott volt. Alakja megtartásához nem volt elég pusztán a keményítő, vékony drótvázra feszítették a csipkét, hogy mindig a megfelelő szögben álljon a gallér. A vázat általában bevonták valamilyen finom fonallal, hogy ne szakítsa ki a drága csipkét. De ebben legalább látta a viselője, hogy mit eszik.
I. Erzsébet angol királynő mindkét fajtát szívesen hordta, de nem akarta, hogy mások is olyan fenséges kinézetűek lehessenek a különleges csipkegallérokban, mint ő. 1580-ban rendeletet bocsátott ki hát a hordható gallérméretekről az udvaron kívüli népség számára, és a kék árnyalatú gallér viselését fenntartotta magának. (A rendelet betartatása persze itt is csak hiú ábránd maradt, akár az egyéb szigorú ruharendeletek esetében, pedig London város kapuinál méretellenőrzés is volt.)
A 17. század elejére a gallérok lassanként lelappadtak, és praktikusabb formát öltöttek. Mondanom sem kell, nem a ruharendeletek söpörték el az óriás gallért, hanem a divat. A csipke persze még sokáig divatos maradt.
