A modern melltartó a 20. század elejétől boldogítja a nőket, addig csak néha felbukkanó, de nem túl ismert alsóneműnek számított. Volt, amikor nem tartotta a támogatandó testrészt, sokkal inkább leszorította, volt, amikor szinte átdöfte a ruhát, annyira csúcsos volt. És volt idő, amikor szemétre vetették, de túlélte.

A melltartó nyomaira az egészen régi időktől rábukkanhatunk, különböző formákban lappangó ruhadarab volt sok évszázadon át. Fennmaradt ókori mozaik ábrázolásokon látszik például, hogy a római hölgyek a mai pánt nélküli szalagmelltartóra emlékeztető strophium nevű mellszalagot viseltek sporthoz, játékhoz.

Itt-ott homályos utalások találhatók egyes középkori egyházi forrásokban is, de egyáltalán nem volt általánosan használatos alsónemű, az biztos.

Az egyház határozottan ellenezte, mint minden ördögi kísértést (ami persze nem jelenti, hogy egyes nők nem hordtak valamilyen melltartófélét). Nem a mellek hangsúlyozása, alátámasztása számított erkölcsösnek, hanem a leszorításuk, eltüntetésük, hogy megkíméljék szegény férfiakat az esetleg feltámadó bűnös vágytól. Nemrégiben viszont jó állapotban fennmaradt középkori ruhadarabokat, köztük két, a maiakra emlékeztető, vászon melltartóféleség maradványait találták az ausztriai Lengberg várában egy rekonstrukció során. Vélhetően 15. századiak. Tehát tárgyi bizonyíték is akad.

A kezdetleges melltartófélék igencsak zárójeles megjelenése mellett a fűző egészen a 19. század második feléig tartotta fogságban a női melleket, néha le-, néha felnyomva, de mindig összeszorítva. 1889-ben egy francia fűzőkészítő, Herminie Cadolle Bien-être (jóllét) néven kétrészes alsóneműt alkotott: egy rövidebb fűzőt a derékra-csípőre és egy pántos „melltámasztékot” felülre. Olyan volt az egész, mint valami abszurd, viktoriánus fürdőruha, de a felső rész már határozottan a mai melltartót idézi, a két mellnek külön helyet biztosítva. Igen lassan terjedt, főleg terápiás céllal ajánlották azoknak, akiket végképp elnyomorított a teljes fűző.

Az amerikai Vogue magazin nevezte a fel-feltűnő új fehérneműt először melltartónak  1907-ben. 1911-ben már az Oxford English Dictionary is felvette szókészletébe a brassière kifejezést.

Ma úgy öltözünk, ahogy kedvünk tartja, de régen a hatalom időről időre beleszólt az öltözködésbe is. Így keletkeztek a különféle szigorú ruharendeletek. Hosszú távon mindegyik csúfos kudarcot vallott.

Vaskos köteteket lehetne megtölteni a régi idők során sok országban kiadott ruharendeletekkel, úgyhogy itt épp csak egy kis ízelítőt adhatok a hivatalos hatalom ilyen irányú próbálkozásaiból. Ezeknek általában kettős volt a célja: egyrészt a fényűzést kívánták mérsékelni, másrészt meg akarták akadályozni, hogy a köznép mértéktelenül utánozhassa az előkelők divatötleteit. Hiszen hogyan lehetett volna megőrizni a ruházaton is látszó kiváltságos megkülönböztetést, ha bárki hordhatott volna például csipkét, gyöngyöt vagy éppen hosszú uszályt?

A ruharendeletek esetében bátran mondhatjuk, hogy már a régi rómaiak is. Az első ismert fényűzést korlátozó törvény a római Lex Oppia K.e. 215-ből. A nők – őket tekintették tékozlónak, költekezőnek – luxusigényére kívántak általa féket vetni, így korlátozták a színes ruhák, az arany ékszerek viselését és a kocsikázást (kivéve, ha vallási szertartásra sietett ló vontatta kocsival a hölgy). Húsz évig volt érvényben a törvény, de a divatkedvelő hölgyek nemigen tartották be.

K.e. 195-ben a szenátusban komoly vita folyt arról, hogy fenntartsák-e, végül viharos körülmények között helyezték hatályon kívül, ugyanis közben a nők tömegesen utcára vonultak, és ott a szavazásra jogosult férfiakat arra próbálták rávenni, hogy töröljék el a törvényt. Kitartásuk sikerrel járt. Az egyéb ilyen típusú római törvények egy idő után mind csendben elhaltak, a nők meg divatoztak tovább.

A középkorba ugorva elképesztő mennyiségű ruharendelettel lehet találkozni. A talján földön kiadottaknak például visszatérő eleme, hogy tiltják a gyöngyviselést (szinte minden olasz város rendelete említi), az aranyos-ezüstös fejdíszeket, díszes gombokat, a sok ékszert, és főként a hosszú uszályt. Újra meg újra, évszázadokon átívelően – nyilván nem érték el a kívánt hatást. Sem elsőre, sem sokadjára.

Néhány kiragadott példa. Bolognában 1250-ben betiltják az uszály viselést, a prostituáltakat kivéve. Ez az elrettentés nem vezetett sikerre, így később az uszály megrövidítéséért felelős tisztviselőket választottak. Sienában 1274-ben betiltják a legtöbb ruhadíszt és a csipkét, az uszály nem lehet 30 cm-nél hosszabb, különben büntetést kell fizetni. Modenában 1327-ben rendelet mondja ki, hogy az uszály nem lehet egy karnyinál hosszabb. A főtér egy kövére vésett jelzés volt a mérték, a törvénytisztelők itt lemérhették, hogy ékességük megfelel-e a kívánalmaknak. Pisában 1356-tól tilos volt az 1/5 karnyinál hosszabb uszály, de úgy tűnik, még sokáig küzdöttek a megoldhatatlan divatproblémával, mert 1420-ban új (enyhébb) rendeletet hoztak, ekkor már csak az egy karnyinál hosszabb sleppet tiltották.

Neki köszönhetjük a nadrágszoknyát, a sokkoló pink divatszínné válását, a bogaras nyakláncot, az „olyan mintha” ruhadarabokat, a cipőkalapot. Elsa Schiaparelli kreatív divatötleteit sokan, de nevét kevesen ismerik. Filozófiája szerint a divat hordható művészet. Tudta, hogy mindent lehet, csak fantázia és ízlés kell hozzá. Ő volt Coco Chanel legnagyobb riválisa.

Rómában született 1890-ben, olasz arisztokrata-értelmiségi családban. Nem volt könnyen kezelhető úrilány. Filozófiát hallgatott a római egyetemen, közben szenvedélyes verseskötetet publikált, utóbbiból elég nagy botrány kerekedett. A család úgy próbálta megzabolázni, hogy zárdába küldték, ám ott kitartó éhségsztrájkba kezdett, így egy idő után kiszabadult. Ezután gyorsan elfogadott egy nevelőnői állást, és maga mögött hagyva a gazdagok könnyű életét, Londonba utazott.

Londonban megismerkedett Wilhelm de Wendt de Kerlorral, egy okkult filozófiával foglalkozó, nem túl tehetős, de igen jóképű fiatalemberrel, aki tulajdonképpen egy sármos sarlatán volt, s akihez – szülei akarata ellenére – feleségül ment. Közös életük elég hányatott volt: Kerlort tiltott jóslásért kiutasították Angliából, ekkor Franciaországba költöztek, majd pár év után New Yorkban, azután Bostonban kötöttek ki, és született egy kislányuk. Végül házasságuk felbomlott, ezt siettette, hogy Kerlor többekkel viszonyt folytatott, köztük a kor sztár táncosnőjével, Isadora Duncannel is.

A kisgyerekével magára maradt Elsa egy dadaista művész feleségének butikjában dolgozott, közben megismerkedett a korszak művészeti iskoláival, valamint olyan jelentős művészekkel, mint Marcel Duchamp és Man Ray (ő le is fotózta). Aztán visszaköltözött Európába. Párizsban telepedett le, itt találkozott a trendi divattervező Paul Poiret-val, aki önálló tervezésre biztatta.

A középkori szűk nadrág után a divat az ellenkező végletbe csapott, így a 15. század végétől a nagyon bő, buggyos férfinadrág lett trendi. Különösen a német zsoldoskatonák, a landsknechtek szerettek benne divatozni. Ja, és a trükk: nem is egy nadrág volt az, hanem kettő.

Az évszázadokig hordott testhezálló nadrágbilincs szorításán csak lassan tudott enyhíteni a férfinép. Először a katonák változtattak, ugyanis a hatékony lándzsa/pika kezeléshez szabadon hajlítható bal lábra volt szükség, ami ugye a szűk nadrágban nem adatott meg nekik. A divat nem segített, továbbra is szűk  nadrágban illett járni, térden felül levágták hát a bal nadrágszárukat. Vannak korabeli metszetek, ahol látszik, hogy a katonák bal lábszára combközéptől meztelen.

Aztán jöttek a zarándokok. Akkoriban – akárcsak ma, amikor a zarándoklat megint trendi – rengetegen voltak, ők a hosszú gyaloglásnál tapasztalták, hogy a passzentos nadrágban térdízületeik alig-alig hajlanak, nagyobb távot így lehetetlen megtenni. Ezért térdnél egyszerűen felvágták a nadrágot, és így már vígan poroszkáltak tovább.