A középkori szűk nadrág után a divat az ellenkező végletbe csapott, így a 15. század végétől a nagyon bő, buggyos férfinadrág lett trendi. Különösen a német zsoldoskatonák, a landsknechtek szerettek benne divatozni. Ja, és a trükk: nem is egy nadrág volt az, hanem kettő.
Az évszázadokig hordott testhezálló nadrágbilincs szorításán csak lassan tudott enyhíteni a férfinép. Először a katonák változtattak, ugyanis a hatékony lándzsa/pika kezeléshez szabadon hajlítható bal lábra volt szükség, ami ugye a szűk nadrágban nem adatott meg nekik. A divat nem segített, továbbra is szűk nadrágban illett járni, térden felül levágták hát a bal nadrágszárukat. Vannak korabeli metszetek, ahol látszik, hogy a katonák bal lábszára combközéptől meztelen.
Aztán jöttek a zarándokok. Akkoriban – akárcsak ma, amikor a zarándoklat megint trendi – rengetegen voltak, ők a hosszú gyaloglásnál tapasztalták, hogy a passzentos nadrágban térdízületeik alig-alig hajlanak, nagyobb távot így lehetetlen megtenni. Ezért térdnél egyszerűen felvágták a nadrágot, és így már vígan poroszkáltak tovább.
A pompaszeretet azonban nem hagyott nyugságot az itt-ott kivágott nadrágnak, a kor divatszabói nem nyugodtak bele, hogy lyukakat vágjanak a nadrágra, hanem új megoldást eszeltek ki. Különálló, az övrésznél összefogott (szebbnél szebb) textilcsíkokból képeztek egy laza buggyos nadrágformát, amit a térd fölött vagy a térd alatt szalaggal rögzítettek. Eleinte viszonylag szolidabb darabok készültek. Az anyag minősége persze sokat elmondott viselője anyagi helyzetéről. Itt már rögtön lehetett pompázkodni, drága kelméket felhasználni. Ez lett a külső nadrág.
Alá kellett felvenni egy másik, élénk színű, esetleg mintás selyemből, vászonból, posztóból vagy többféle kelméből összevarrt bélésnadrágot. Utóbbi rengeteg sok anyagból készült, igen bő volt és anyaga ízlésesen kitüremkedett a külső nadrág laza csíkjai között, szédítő kombinációkat tárva az új divatra éhes világ szeme elé.
Ez lett a 16. század jellemző férfiviselete. Az anyagpazarló, díszes divat különösen a német területeket kerítette hatalmába. A külső nadrág csíkjait különféle módokon (pl. ferdén, keresztben) fogták össze, dudorokat ráncoltak rá: nadrágkölteményeket hoztak létre, és viseltek büszkén.
A zsoldoskatonák – németül Landsknechtek – kifejezetten rajongtak érte. Tudnunk kell, hogy az akkori seregeknél még nem létezett egyenruha, a zsoldosok maguk gondoskodtak a ruházatukról, így aztán olyan trendi nadrágot hordhattak, amilyet csak akartak. És persze vetélkedtek. Egyre több rőf színes posztóból csináltatták az egyre bővülő nadrágot.
A 16. század közepe táján született meg a dagadozó szuperdarab, a plundranadrág (Pluderhose). A hasítékos megoldás persze nem csak a nadrágot támadta meg, a divatos ruházaton mindenütt megjelent, de a nadrágnál vitték leginkább túlzásba.
A landskenchtek tipikus viselete anyagfelhasználásban méltó párja lett a nők földet söprő, hosszú uszályos ruhájának. Még a szószéken is prédikáltak a dagályos divat ellen. Wolfgang Musculus augsburgi teológus egy prédikációjában elrettentő példaként említette, hogy egy zsoldos kilencvenkilenc rőfnyi anyagból rendelt magának divatnadrágot, s mikor megkérdezték, hogy miért nem kerek száz rőfből készíttette a kérdéses darabot, azt felelte, hogy a „száz” rövid szó, a „kilencvenkilenc” sokkal ünnepélyesebb, tekintélyesebb. Akár igaz a kis példázat, akár csak a felborzolt lelkű teológus találta ki, azt mindenképpen jelzi, hogy a plundranadrág nem elszigetelt jelenség volt, hanem inkább járvány.
A brandenburgi választófejedelem be is tiltotta 1557 tájékán, de hiába, a landsknechtek tovább páváskodtak trendi bugyogóikban, és kevélyen elviselték azt is, amikor büntetésből ketrecbe zárták őket a piactéren. Másutt elrettentésül a hóhér egyenruhájává tették a plundranadrágot, de ez sem vált be, ugyanis a katonák nem foglalkoztak az ítéletvégrehajtó ruházatával, csak azért is viselték a nadrágszörnyet. Maga a hóhér pedig örült trendi munkaruhájának.
Szokás szerint a hatalmasok nem tudtak változást elérni, a divat szeszélye viszont egy idő után leapasztotta a duzzadó nadrágot, és ismét szűk lett. Ám a bő nadrág csak pár évig volt tetszhalott, a 16. század vége felé ismét dagadni kezdett, de ekkor már a spanyol udvar diktálta a régi-új divatot.