Bevallottan ruhamániás volt, a némafilmek nézői nemcsak játékát csodálták, hanem fantasztikus ruháit is. Indított saját divatmárkát, évekig id. Joe Kennedy (az elnök apja) szeretője volt, valamint elkötelezetten hirdette az egészséges életmódot.

A mindössze 152 cm magas, átható kékszemű színésznő Chicagóban született, apja katona volt. Emiatt a család sokat költözött, Gloria gyerekkora egy részét Puerto Ricóban töltötte, így spanyolul is megtanult. A filmezés közelébe véletlenül került. 15 éves volt, amikor nagynénjével közösen megtekintettek a chicagói Essenay filmstúdiót, és a lánynak megtetszett a műfaj.

Először statisztált és apróbb szerepeket játszott heti 13,5 dollárért (például Chaplin His New Job című filmjében mellékszereplőként jelent meg), majd teljes állásban elszegődött a stúdióhoz. 1916-ban Kaliforniába költözött, egy csomó sikeres filmben szerepelt, három év múltán pedig a Paramounthoz szerződött, és innentől üstökösszerűen felívelt a pályája.

Filmjeit nem sorolom, manapság kevés némafilmrajongó van, ők pedig biztosan ismerik ezeket. Egyet azonban kiemelnék, ez a Why Change Your Wife?, amelyet a híres Cecile B. DeMille rendezett, a jelmeztervezője Clare West volt. Ez alapozta meg Gloria divatikonná válását. A film röviden arról szól, hogy a szürke kisegér kinézetű háziasszonyt férje megunja és elhagyja.

A válás után a feleség változtatni akar életén, teljes átalakuláson megy keresztül, és divatos ruhák segítségével „születik újjá”. Ellenállhatatlan vamp lesz belőle, exférje le sem tudja venni a szemét róla. (Lám, lám, mire jó a divat?)

Gloria rengeteget köszönhetett a biztos ízlésű DeMille-nek, és az izgalmas ruhákat készítő Clare Westnek. Ennek tudatában volt, megtanult mindent, ami az ízlésről és stílusról tanulható, lassanként pedig kialakította egyéni stílusát. A közönség odavolt Swansonért, női rajongók a modern ruhákért is, és az egész divatkövető világ utánozta. Ő lett a 20-as évek modern nőideálja és egyik amerikai divatirányítója.

Franciaországban Eugénia császárnéval együtt diktálta a trendet, Bécsben a társasági élet középpontjában állt. Divatklubot hozott létre, zeneszerzőket pártolt, és egyszer még párbajozott is.

Pauline apja a híres Sándor Móric gróf, az ördöglovas. A nyaktörő lovas mutatványairól ismert, temperamentumos gróf mindenki meglepetésére vette feleségül a csendes, visszafogott és szép Leontine Metternich grófnőt, akivel aztán boldog házasságban élt. Lányuk 1836-ban Bécsben született. A boldog nagyapa a nem kevésbé híres Metternich kancellár volt. Aki később Pauline apósa is lett.

A zabolátlan természetű, erős hangú Sándor gróf nagyon szerette kislányát, de ez nem akadályozta meg abban, hogy bátorság- és erőpróbáknak vesse alá, ezért a kis Pauline meglehetősen tartott apjától, akit persze csodált is elképesztő lovas tudománya miatt.

Amúgy előkelő neveltetésben részesült, majd húszéves korában szülei édesanyja féltestvéréhez, Richard Clemens Metternich von Winneburghoz adták őt férjhez. Így aztán a nagybátyja lett a férje, nagyapja pedig az apósa. Bizarr arisztokrata megoldás. És bár a férje meglehetősen sok időt töltött testközelben színésznőkkel és operai művésznőkkel, a házasság működött. 39 évig, a férfi haláláig tartott, három lányuk született.

Láthatjuk, már Pauline életrajzi adatai sem szokványosak, de élete sem volt az. Férje először Drezdában, majd Franciaországban lett osztrák követ. 12 évet töltött a pár III. Napóleon Párizsában. Elmondhatjuk, hogy Pauline teljesen beilleszkedett: az elegáns Eugénia császárné bizalmasa és barátnője, a párizsi előkelő társaság lelke lett. Szalonjában mindenki megfordult, aki számított. Népszerűségét mutatja, hogy Edgar Degas is megfestette őt (egy fénykép alapján).

Az ókori Rómában a nők mindig is gondosan ügyeltek a hajukra, de a császárkorban volt egy időszak, amikor elképesztő, csigákba rendezett, magas frizurákat viseltek – főként a gazdag hölgyek.

Az előkelő római hölgyek körében az időszámításunk szerinti első században tombolt a felturbózott, fonatokból és hajcsigákból alkotott frizura. Elkészítéséhez elengedhetetlen kellék volt a calamistrum, vagyis hajsütővas (amelyet persze már a régi egyiptomiak és görögök is ismertek). Mai tapasztalatból is tudhatjuk, hogy gyakori használata erősen rongálja és elvékonyítja a hajat, de ez nem rettentette el az ókori trendkövető nőket (sem).

A korábbi idők római női főként egyszerű kontyba fogták a hajukat, a művet szalagokkal, pántokkal rögzítették, és csak a homlok környéki fürtöket fonták-göndörítették. A flaviusi és traianusi korszak gazdag női azonban nem elégedtek meg az ilyen szerény hajdíszítéssel. A konttyal nem volt bajuk, de homlokuk fölött egész hajcsiga építményt viseltek. Hajuk hátsó részét tehát hajszalaggal művészi csomóba fogta össze a rabszolga szakember, a fejtetőn pedig szinte semmi nem szabott határt az égbe törő göndörített díszítésnek.

A 20. század elejéig büszkén hordták az úriemberek. Ma bűvészek nyulat varázsolnak elő belőle, és mondjuk az ascoti derbin mutatkozik benne a brit arisztokrácia, de ennél nem sokkal több a cilinder szerepe.

A henger alakú, magas, lapos tetejű, karimás keménykalap eredetéről nincs megegyezés a történészek között. Van, aki a 15. századi spanyol férfikalaptól eredezteti. Van, aki szerint kínai (kantoni) eredetű, és 1775-ben került Franciaországba, és van, aki amellett kardoskodik, hogy Firenzében találták ki 1760-ban. Akárhonnan is ered, ez a forma a 18. század végén kezdett divatba jönni Európában.

Körülbelül 20 év alatt annyira elterjedt, hogy olcsóbb változatait alsóbb osztálybeliek is viselték, de az arisztokrácia körében egyértelműen a drága hódbőrből készült volt a trendi, mivel a hód szőre szép fényes és vízhatlan. Tehát feltűnő volt, sokba is került, és be sem ázott – komoly státusz szimbólum. A legismertebb korabeli angol férfi divatikon, George „Beau” Brummell is pártfogásába vette az új módit, ez megszilárdította az új fazonú kalap helyzetét.

A trend terjedésével a hódpopuláció mindenütt vészesen csökkent. Tényleg. A maradék hódokat az mentette meg, hogy a 19. század első felében a divatférfiak lassanként áttértek a fényes selyemborítású kürtőkalapra.

A forma fölül szélesedő lett, a magasság pedig 1830-ra elérte a 25-27 centit (a karima nem számít bele). Elsőre nem tűnik túl extrémnek, de ezt a kalapot nem húzták be a homlokukba, hanem a fejtetőre ültetve viselték, így már elképzelhetjük, hogy tekintélyes méret volt ez.