Az ókori Rómában a nők mindig is gondosan ügyeltek a hajukra, de a császárkorban volt egy időszak, amikor elképesztő, csigákba rendezett, magas frizurákat viseltek – főként a gazdag hölgyek.
Az előkelő római hölgyek körében az időszámításunk szerinti első században tombolt a felturbózott, fonatokból és hajcsigákból alkotott frizura. Elkészítéséhez elengedhetetlen kellék volt a calamistrum, vagyis hajsütővas (amelyet persze már a régi egyiptomiak és görögök is ismertek). Mai tapasztalatból is tudhatjuk, hogy gyakori használata erősen rongálja és elvékonyítja a hajat, de ez nem rettentette el az ókori trendkövető nőket (sem).
A korábbi idők római női főként egyszerű kontyba fogták a hajukat, a művet szalagokkal, pántokkal rögzítették, és csak a homlok környéki fürtöket fonták-göndörítették. A flaviusi és traianusi korszak gazdag női azonban nem elégedtek meg az ilyen szerény hajdíszítéssel. A konttyal nem volt bajuk, de homlokuk fölött egész hajcsiga építményt viseltek. Hajuk hátsó részét tehát hajszalaggal művészi csomóba fogta össze a rabszolga szakember, a fejtetőn pedig szinte semmi nem szabott határt az égbe törő göndörített díszítésnek.
Itt lépett a képbe a póthaj és a paróka. Mindkét megoldás elterjedt volt, egyrészt, mert a korabeli hajfestési és fodrászolási módszerek akár meg is kopaszíthatták az alanyt, másrészt a feltornyozott frizurához nemigen volt elég a nők saját haja. Az extra magas művet általában drótalkotmányra „építették”, hajtűkkel, hajkarikákkal, esetleg hajhálóval rögzítették. A hajgyűrűket órákig sütögették és formázták, a többi hajfürtöt pedig aprólékos munkával sok kis fonatba foglalták, de a patricius nők nem sajnálták rá az időt. A még kellemesebb összhatás végett a hajat illatosították is.
A parókadivatban a szőke volt az uralkodó trend. A sötét hajú római nők megirigyelték a meghódított területek germán nőinek szőke fürtjeit: trendi lett szőke parókát vagy póthajat viselni. Kifinomult hölgyek kontrasztos hatást kialakítva a szőke póthajat saját sötét hajukba fonva is hordták. Sok germán rabszolganő sirathatta lenyírt szőke ékességét, amelyet Rómába szállítottak az ottani divathölgyek örömére. Pedig korábban egyáltalán nem volt ez divatos, hiszen rendelet mondta ki, hogy a prostituáltaknak kell szőke parókát viselni, megkülönböztetésként. (Utóbbiakat egyébként hivatalosan listázták, engedélyt kaptak, és adóztak is.)
A divatőrület azonban nem törődött a rendelettel, a nők szőkék akartak lenni. A törvénykezés tehetetlen volt, lassan bele is törődött a változásba, és a szőke haj idővel a barbárok legyőzésének szimbólumává is vált..
Sok divathölgy szőkére vagy vörösre (az is divatos lett) festette a haját, aki őszült, az pedig feketére, hogy visszaszerezze eredeti kinézetét. A hajfestéshez felhasznált anyagok sorában ott volt a henna, sáfrány, tört gesztenye, ólommal kombinált ecet, elszenesített tojás, vagy a borban 40 napig rothasztott pióca (ez a fekete színt biztosította állítólag). Bizarr.
A fennmaradt 1. századi, igencsak részletgazdag mellszobrok azt mutatják, hogy nemcsak fiatal nők viselték a milliónyi csigába rendezett magas frizurát, hanem idősebb asszonyok is. Ugyanis ez a fajta hajkorona a tekintélyről, előkelőségről, társadalmi helyzetről és hatalomról is szólt.
Egyes szobrok fején leemelhető márvány paróka volt. A történészi magyarázatok megoszlanak ennek okáról, de nagy részük úgy véli, hogy a gyakori hajdivat változás miatt a hiú hölgyek időnként lecseréltették az őket ábrázoló szobor ódivatúvá vált frizuráját. Mindenesetre olcsóbb megoldás lehetett ez, mint teljesen új szobrot faragtatni.
Amikor aztán lecsengett a felmagasodó, göndörített trend, az ókori hajdivat az ellenkező végletbe csapott át, és az 1930-as évek Marcel hullámára emlékeztető, fejre simuló frizurát kezdtek hordani az előkelő római nők.
