85 éve mutatták be a híres filmet, Drakula klasszikus megformálója pedig már 60 éve nincs köztünk, de hatása máig kitart. A filmes horror trend népszerűsége folyamatosan növekszik, ami Lugosi fővámpír tevékenysége nélkül valószínűleg nem így lenne.

Temesvártól nem messze, Lugoson született 1882-ben Blaskó Béla Ferenc Dezső, akit mi már Lugosi Béla néven ismerünk. 12 éves korában megelégelte a szervezett oktatásban való részvételt, otthagyta az iskolát, és elszökött otthonról is. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát, és hamarosan színházrajongó lett. Nyilván különböző utazó társulatok előadásait látta csak, de ez elég volt. A jó kiállású fiatalember színésznek állt, több társulatnál játszott.

1912-ben már felvette tagjai közé a Nemzeti Színház, mégpedig amorózó szerepkörbe. A Nemzetinek szüksége volt a vérfrissítésre, vonzó ifjakra: bizonyos szerepeket nevetséges lett volna a mégoly elismert, de már idősödő színészekre osztani.  (Ez a kedvenc képem róla, itt 30 éves, és a látvány alapján érthető, miért csapott le rá a Nemzeti... Forrás: Fortepan, adományozó: Saly Noémi.) Lugosi nagyon népszerű lett, de tehetségéről nem mindenkit sikerült meggyőznie.

Például Hevesi Sándor Görögtűz című darabjában alakított szerepéért így kritizálta Kosztolányi Dezső: „Lugosi Béla délceg jelenség, a frakk úgy áll karcsú termetén, mintha ráöntötték volna, s láttára a nézőtér hangosan felsóhajt, de vajon ki hiszi el ennek az egyébként kellemes embernek, hogy civilben genfi egyetemi tanár? Nem, ő mindvégig csak igen csinos, magyar hősszerelmes.” (Pesti Napló, 1918. május 4.) Nem tudni, Kosztolányi nem volt-e elfogult egy kicsit, mert később Lugosit mindenütt tehetségesnek ítélték.

Mindenesetre nemcsak a színpadon játszott sikerrel, hanem 1917-1918 között 12 magyar némafilmben is szerepelt. A filmekben Olt Arisztid művésznéven jelent meg.

Az első világháborúban önkéntesként szolgált, meg is sebesült (sok év múlva, állandó fájdalmai miatt ez közvetve hozzájárult morfin függőségéhez), ki is tüntették. A Tanácsköztársaság idején aktívan részt vett a színész szakszervezet megalakításában, a bukás után a kényszerű emigrációt választotta.

Hányatott sorsú szimbólumunkat ma már nemigen nevezzük szalagrózsának. Kokárdaként ismerjük, jó esetben megfelelően használjuk, rossz esetben korántsem a nemzeti függetlenség szimbólumaként szerepel, de minden március 15-e tájékán felparázslik a vita a helyes színsorrendről.

A francia cocarde (kakastaréj) szóból magyarosodott kokárdává, nálunk majdnem kizárólag a magyar színekből álló szalagból hajtogatott kitűzőt nevezzük így. Az ilyen nemzeti színű trikolórból formált szalagcsillag (így is nevezték régen) először az 1789-es francia forradalom idején jelent meg, a Bastille ostromát követő napokban terjedt el. A legenda szerint XVI. Lajosnak nyújtotta át Párizs polgármestere az első kokárdát. A fehér szín a monarchia, a kék és a piros pedig Párizs város színeit szimbolizálta. A francia háromszínű zászló, a piros-fehér-kék trikolor rövid úton trendi szimbólum lett. Ennek a mintájára készült más nemzetek kokárdája a későbbiekben.

A francia forradalmárok eredetileg sapkájukra rögzítették, Magyarországon viszont inkább a ruhára tűzték-tűzzük, a szív fölé.

Formája szerint tipikusan kerek, lehet két lelógó szárnnyal ellátott, de ma a keresztbe hajtott csíkforma is népszerű. A fogalom szélesebb körű, mint ahogy általában használjuk, jelenthet bármilyen sapkára vagy ruhára tűzött kerek jelvényt. Például a katonai sapkarózsa is kokárda.

Magyar földön a piros-fehér-zöld színösszeállítás először egy Mátyás-korabeli pecsétnyomón jelent meg, de ekkor még nem volt országos jelentősége. A továbbiakban a három színből összefont zsinórokat lehetett látni régi iratokon, de még mindig szórványosan.

És mit jelképeznek a színek? A piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld pedig a reményt jelenti, együtt a nemzeti egységet adják. Bár ez időnként kétségessé válik, amikor egyes csoportok kisajátítják a trikolort, és ilyenkor a nemzeti egység csak vágyálom.

Bár a villát már a bronzkorban is ismerték, a késsel és a kanállal ellentétben, meglepően sokára lett elfogadott evőeszköz. Használatát férfiatlannak ítélték, és jó ideig az egyház sem pártolta. A 17. században már divatossá vált, de még kellett egy évszázad, amíg az étkészletek oszlopos tagja lett belőle.

A legrégebbi villákat Kínában találták, a bronzkori Qijia (csi-csia) kultúra (i.e. 2400-1900) temetkezési helyén, csontból készültek, és nem tudjuk hogyan használták őket. Ezt csak azért említem, mert mutatja, hogy ez az eszköz igen régi múltra tekint vissza. A görögök és a rómaiak is ismerték. A New York-i Metropolitan múzeumnak például van egy gyönyörű, 3. századi, római, ezüst kanál+villa kombója, de a tudósok azt feltételezik, a villarészt csak arra használták, hogy a tálból átemeljék az ételt a tányérra. Vagyis tálaltak vele.

Ha tovább ugrunk az időben, megnézhetjük, hogy például a párizsi Louvre múzeum csinos bronzvillákkal rendelkezik a 8-9. századi Iránból, mert hát arrafelé is használták. A villa konyhai segédeszközként (hússütésnél), tálalóeszközként szerepelt hosszú ideig. A bizánci birodalomban kezdték evőeszközként alkalmazni.

Az első középkori feljegyzés a villáról, mint evőeszközről Velencében készült, a 11. században. Domenico Selvo dózse ugyanis a bizánci császár lányát, Dukasz Teodórát vette feleségül, aki magával hozta a házasságba a villáját is. És evett vele. Ezt onnan tudjuk, hogy damiani Szent Péter (történetünk idején bíboros, szent csak évszázadokkal később lett) helytelenítő leírást készített a jelenségről. Eszerint Teodórának „olyan fényűző szokásai voltak, mint hogy étkezéskor az ujjaival nem érintette meg az ételt, hanem az eunuchjaival minden fogást kicsiny darabokra vágatott fel, amelyeket aztán a szájához közelített egy aprócska, aranyból való, kétágú lándzsaféle eszköz segítségével, és épphogy megkóstolt.” A leendő szent annyira megbotránkozott Teodóra furcsa evési szokásán, hogy amikor a dózsefeleség később pestisben meghalt, úgy nyilatkozott, ez isteni büntetés volt eme hiúsága miatt.

A 20. század elejéig büszkén hordták az úriemberek. Ma bűvészek nyulat varázsolnak elő belőle, és mondjuk az ascoti derbin mutatkozik benne a brit arisztokrácia, de ennél nem sokkal több a cilinder szerepe.

A henger alakú, magas, lapos tetejű, karimás keménykalap eredetéről nincs megegyezés a történészek között. Van, aki a 15. századi spanyol férfikalaptól eredezteti. Van, aki szerint kínai (kantoni) eredetű, és 1775-ben került Franciaországba, és van, aki amellett kardoskodik, hogy Firenzében találták ki 1760-ban. Akárhonnan is ered, ez a forma a 18. század végén kezdett divatba jönni Európában.

Körülbelül 20 év alatt annyira elterjedt, hogy olcsóbb változatait alsóbb osztálybeliek is viselték, de az arisztokrácia körében egyértelműen a drága hódbőrből készült volt a trendi, mivel a hód szőre szép fényes és vízhatlan. Tehát feltűnő volt, sokba is került, és be sem ázott – komoly státusz szimbólum. A legismertebb korabeli angol férfi divatikon, George „Beau” Brummell is pártfogásába vette az új módit, ez megszilárdította az új fazonú kalap helyzetét.

A trend terjedésével a hódpopuláció mindenütt vészesen csökkent. Tényleg. A maradék hódokat az mentette meg, hogy a 19. század első felében a divatférfiak lassanként áttértek a fényes selyemborítású kürtőkalapra.

A forma fölül szélesedő lett, a magasság pedig 1830-ra elérte a 25-27 centit (a karima nem számít bele). Elsőre nem tűnik túl extrémnek, de ezt a kalapot nem húzták be a homlokukba, hanem a fejtetőre ültetve viselték, így már elképzelhetjük, hogy tekintélyes méret volt ez.