A kesztyű az egyik legrégebbi kiegészítője az emberi ruházkodásnak és tevékenységeknek. Nem tudjuk, ki találta fel, de a mai napig töretlenül használjuk. Főleg a középkori kesztyűtrendek közt keresgéltem.

A régészek Tutankhamon egyiptomi fáraó sírjában is találtak vászonból készült, díszített kesztyűmaradványokat, ő pedig elég régen élt (i.e. 1342 körül-i.e. 1324). Ott a kesztyű királyi ékítménynek, a hatalom szimbólumának számított.

Az ókori szerzők közül többen megemlékeztek róla, ezt hosszú lenne részletezni. Azt talán érdemes megemlíteni, hogy a görögök és a rómaiak leginkább egyujjas kesztyűt hordtak, és csak munkához, kézvédőnek használták. Volt még ujjatlan kesztyűjük, amit akkor használtak, ha a munkához az ujjak ügyes mozgatására volt szükség (pl. varrás). Azért egy knosszoszi freskón találtak bokszkesztyűt is. Ezt tekintik az egyik legrégebbi kesztyűábrázolásnak.

Régtől fogva elég sokoldalú tárgy, mivel védheti a kezet munka közben, óvhat a hidegtől, piszoktól, és lehet trendi divatcikk. Több formája is kialakult, a jól ismert egyujjas és ötujjas formán kívül létezett háromujjas munkakesztyű is, ezt talán kevesebben tudják. Itt egy kőben megörökített párt mutatok, ez Franciaországban látható (Saint-Jean-de-Maurienne, Keresztelő Szent János templom).

A 19. század közepén komoly divatbotrányt kavart Amelia Bloomer, egy korabeli feminista, aki nadrágot adott a nőkre. Nem ő találta ki, de róla nevezték el: ez volt a Bloomer kosztüm.

Az amerikai Amelia Jenks Bloomer a női jogok, a mértékletesség és az antialkoholizmus kitartó szószólója volt, aki The Lily címmel női újságot is indított. Utóbbi kéthetente jelent meg 1849-53 között és ételreceptektől moralista eszmefuttatásokig sok olyasmit közölt, ami érdekelhette a reformokra/jogokra vágyó nőket. Ez itt most nem egy feminista poszt bevezetője, csak szerettem volna tisztázni, kihez is kötődik a szokásokra fittyet hányó reformöltözék: egy korai feministához. Vagyis inkább többhöz.

De először az előzmények. Egy népszerű amerikai egészségügyi folyóirat, a Water-Cure Journal felhívta olvasóit, hogy találjanak ki olyan női ruhát, ami kevésbé ártalmas az egészségükre, mint az aktuális divat (a végletekig szoros fűző, nehéz anyagú, keményített szoknyarétegek, földön vonszolt uszály). Egy korabeli orvos professzor szerint a nők csontozatát és belső szerveit annyira elnyomorította fűző, hogy haláluk után testük már alkalmatlan volt tudományos anatómiai szemléltetésre. Ez persze egy meglehetősen szűk csoport sajátos problémája volt, és a divathölgyeket kevéssé izgatta. :)

A régi századokban kegyencnők hosszú sora mutatja, hogy francia és más uralkodói körökben trend volt hivatalos és/vagy nem hivatalos szeretőt tartani. Nem csoda, hisz királyi házasságot politikai, hatalmi érdekek alapján kötöttek. Itt nem jutott szerephez a romantika. XIV. Lajos mégis feleségül vette egyik kegyencnőjét. Titokban. Ő volt Madame de Maintenon.

Talán a leghíresebb és legbefolyásosabb királyi szeretők a francia történelemben bukkantak fel, de bármilyen bővérű nőcsábász volt az aktuális uralkodó, az államérdek előtt meghajolt: feleségül olyan nőt vett, aki Franciaországnak hozományként több területet, befolyást vagy fontos szövetséget biztosított. A kiválasztáskor nem számított, ha az ara jóval idősebb vagy akár évtizedekkel fiatalabb volt vőlegényénél. A külcsínnel sem foglalkoztak: a menyasszony lehetett csúnyácska, kövér, sovány, himlőhelyes, taszító vagy akár szép is. A vőlegény is. Az érzelmi életet elkülönítették a kötelességtől.

Itt kell megjegyeznem, hogy a házasságot hosszú évszázadokon át (igen kevés kivétellel) érdekszövetségnek és gazdasági előnyök megszerzésére alkalmas köteléknek tekintették mindenütt, és nem csak királyi viszonylatban. Ha egy családok közötti megállapodás alapján megkötött házasságban a felek mégis egymásba szerettek, az ritka bónusz volt. (A 18. században például ezt az arisztokráciában igyekeztek titkolni is a felek, mert póriasnak számított szeretni a házastársat.)

Azt tán mondanom sem kell, hogy a házassági tranzakciókban a nőknek nem volt sok szavuk, leginkább biodíszletként szerepeltek, jogaik alig voltak. Mindig akadtak persze nők, akik megállták a helyüket a férfiak dominálta világban, de ezt leginkább tehetős, önálló özvegyként bizonyíthatták, mert akkor már többnyire nem kényszerültek újabb érdekházasságra. Mégis, ismerünk sok régi híres nőt, akinek egy szavától függött sokak boldogulása. De ezek a nők nem „saját jogon” gyakoroltak hatalmat, hanem királyi szeretőként – ha elég okosak és ügyesek voltak.

A 16.-17. században is építettek az emberek trendi közösségi hálót, csak kicsit nehézkesebben, mint ma. Akkor papír alapon működött: emlékkönyvekbe írták be nevüket, gondolataikat a barátok, rokonok, újonnan szerzett ismerősök. (Gyakran rajzoltak-festettek is bele, némelyikbe selfie is került.) Ez volt az album amicorum.

Az ős-Facebook a latin album amicorum (barátok könyve) névre hallgatott, és többnyire nemesifjak hurcolták magukkal Európában tett körútjukon, vagy tanulóéveik alatt. Általában gyönyörű, bőrkötésű, üres lapokból álló könyvvel indultak, és amerre jártak, tanáraik, diáktársaik, esetleg híres emberek ebbe írtak bibliai idézeteket, intelmeket, tréfás utalásokat, szimbolikus üzeneteket, ajánlásokat vagy akár tudományos igazságokat.

A műfaj eredetileg német területekről indult. Tulajdonképpen tekinthetnénk egyszerűen emlékkönyvnek, amit évtizedek múltán fel lehetett lapozni, és mutogatni az emlékeket az unokáknak, de ennél többet jelentett. Az aktív kapcsolattartás jelképe/eszköze volt.

Nem csak az előkelő fiatalembereknek volt ilyen, a fiatal hölgyek is kedvet kaptak hozzá. Ha tartalom szerint közelebbről megvizsgáljuk, a női albumok a Facebookra emlékeztetnek, míg a férfiaké inkább talán a LinkedInre.