Játszott női és férfi szerepeket, extravagáns öltözködési stílusát a rajongó nők utánozták. Kórházat rendezett be a színházban a francia-porosz háború idején, turnézott saját társulatával a világban, és nemzetközileg ismert ikon lett. Egyik lábát amputálták, de ez sem vetett véget a karrierjének. A dánok még egy csokis sütit is elneveztek róla.
A világ legnagyobb színésznőjének tartották a kortársak, de mi csak néhány hangfelvétel töredéken, és némafilm részleten ellenőrizhetjük ezt, és az eredmény nem lesz hízelgő. Mai füllel-szemmel majdnem éneklő, mindent túlhangsúlyozó hangot hallunk, és eltúlzottan nagyívű, drámai – tulajdonképpen vicces – gesztusokat látunk. Akkor most nagy színésznő volt vagy nem? Az volt: ragyogóan tehetséges, intelligens, kifejező és vonzó, csak ne a mai előadói stílust kérjük rajta számon.
Kritikusai a magával ragadó érzelmi megjelenítő képességét, meggyőzőerejét emelték ki egyöntetűen. Pedig nem mindegyikük volt a rajongója. Különösen Sarah idősebb korában csóválta a fejét az ifjabb nemzedék, akik már a kevésbé patetikus előadásmódot kedvelték, de valahogy a bűvkörébe vonta őket is, mert a tehetségét elismerték.
Amúgy, az élete is elég eseménydús volt, de nem üstökösként tűnt fel a színészi pályán. Párizsban született 1844-ben, Rosine Henriette Bernard néven, egy holland-zsidó eredetű családban. Házasságon kívüli gyerek, anyja előkelő körökben mozgó kurtizán volt. Az apa személye eléggé bizonytalan, a legtöbb feltételezés szerint bizonyos Édouard Bernhardt volt az.
Pedig a házasság eredetileg egyáltalán nem a felek kölcsönös vonzalmáról szólt. Alig volt több, mint egyfajta üzletkötés – egyenlőtlen felek között. A szerelemről pedig sokáig úgy gondolták, hogy egyáltalán nem ok a házasságra, sőt: a szerelem (testi) vágy, ami úgyis szertefoszlik, a házasság viszont „komoly kötelék”. Ha két ember hivatalosan összeköti az életét, ma is felvetődnek anyagi, tulajdoni vagy adózási kérdések. Akkor is, ha van, aki finnyásan megpróbál nem tudomást venni ilyesmiről. Szerelemből házasodni, és a továbbiakban egy tündérmesében lubickolni ma trendi elképzelés, de a múltban egyáltalán nem ez volt az alapállás.
A sálszerű, nyakbavaló kendővel kezdődött, ebből fejlődött ki lassanként a ma ismert nyakkendő. (A hideg ellen alkalmazott, használati értékkel bíró sál egy külön evolúciós vonal.) A gyökerek katonaiak, és elég régiek. Például már a híressé vált, az i.e. 210-ből származó, agyaghadsereg tagjainak is volt nyakkendője. Az első kínai császár, Csin Si Huang-ti
A rómaiaknál is katonai szerepű volt a nyakbavaló sál/kendő: Rómában áll Traianus császár híres diadaloszlopa, amelynek domborművein ilyet viselnek nyakukban a katonák. Az i.sz. 113-ban elkészült oszlop a Dácia feletti győzelem emlékét hirdeti. Egyes kutatások szerint az adott időkben sem Kínában, sem Rómában nem hordtak az átlagemberek ilyesmit, ezért gondolják a történészek, hogy valamilyen katonai kitüntetésféle lehetett ez. Ennek ellentmond, hogy (amint egy kommentelő − köszönet − felhívta rá a figyelmemet), hogy egy darabig a katonák rendes felszerelésének része volt a focale, vagyis nyakbavaló kendő, amely védte a nyakat, hogy a lemezvért ne dörzsölje ki. Tehát csak az a biztos, hogy az eredet katonai.
Annie Oakley mesterlövész az USA egyik első női szupersztárja volt, aki Buffalo Bill utazó társulatánál lett ismert az 1880-as évek végén. A világhír is rátalált: a vadnyugati show sok európai országban turnézott, Annie még Viktória királynő előtt is szerepelt. Ja, és 30 lépésről bármikor kettélőtt egy kártyalapot.
Mesterlövésznő ma leginkább hollywoodi szuperprodukciókban látható, ő a szexi főgonosz vagy a mindenben profi, mindenkit fegyverrel megvédő jó. A valóságban általában maximum a lövészversenyek rajongói találkozhatnak hibátlanul lövő nőkkel. A 19. században is akadtak nők, akik jól kezelték a puskát, de csak Annie Oakley-ből lett igazi sztár.