Románc, szexuális szenvedély, rajongás, a partner idealizálása: mindezt ismerték a régi emberek is, csak éppen nem a házasság tartozékaként. Többnyire nem a kölcsönös vonzalom miatt házasodtak. A királyi vőlegények pedig sokszor képviselő útján kötöttek frigyet.
Tudom, ingoványos talajra lépek a mostani poszttal, mert lehet, hogy egy régi sztárról vagy a középkori divatról sokan szívesen tudnak meg új dolgokat, de a házasságról mindenkinek saját, tuti elképzelése van. Legtöbben a szerelemmel kapcsolják össze, és megvan a véleményük azokról, akik például csak anyagi szempontok alapján kelnek egybe. Az úgynevezett „tradicionális házasság” szószólóinak nosztalgikus elképzelése a dologról többnyire a dédnagypapa és dédnagymama aranyozott keretű, mára kihalványult esküvői fotóján alapszik, és nem gondolnak bele, hogyan is volt ez valójában.
Pedig a házasság eredetileg egyáltalán nem a felek kölcsönös vonzalmáról szólt. Alig volt több, mint egyfajta üzletkötés – egyenlőtlen felek között. A szerelemről pedig sokáig úgy gondolták, hogy egyáltalán nem ok a házasságra, sőt: a szerelem (testi) vágy, ami úgyis szertefoszlik, a házasság viszont „komoly kötelék”. Ha két ember hivatalosan összeköti az életét, ma is felvetődnek anyagi, tulajdoni vagy adózási kérdések. Akkor is, ha van, aki finnyásan megpróbál nem tudomást venni ilyesmiről. Szerelemből házasodni, és a továbbiakban egy tündérmesében lubickolni ma trendi elképzelés, de a múltban egyáltalán nem ez volt az alapállás.
Az emberiség történelmének nagy részében a házasság az anyagi biztonságot, különböző érdekek egyesítését, gazdasági kapcsolatok megszilárdítását célzó megállapodás volt. Családok közti egyezség. Mondjuk, ha egy nyomdász és egy papírgyártó közös üzleti kilátásait javította, hogy a gyerekeiket összeházasítják, akkor az így is történt. Gyakran még a nászút is „közös tevékenység” volt, szülőkkel, testvérekkel, egyéb közeli rokonokkal tarkítva, az új családi kapcsolatokat erősítendő.
A királyi házasságok főleg hatalmi érdekek szerint köttettek. A más-más országban élő felek sokszor csak jóval az esküvő után találkoztak személyesen. Előzőleg általában festményekről tájékozódtak a választott külső tulajdonságairól, és követek leírása útján a belsőkről. Mondanom sem kell, reális képet nem lehetett így alkotni, de ez nem is volt szempont.
Gyakran az ara családja ragaszkodott az ő országukban megkötött házassághoz. Ilyenkor kompromisszumként két esküvőt is tartottak. Az első esemény per procurationem zajlott, vagyis a vőlegényt egy megbízott képviselte az ünnepélyes szertartáson. Miért? Mert az igazi vőlegény bokros teendői miatt nem ért rá utazni, vagy így oldották meg, hogy a két uralkodói ház büszkeségén ne essen csorba. A házasságot formálisan el is hálták: a friss feleség és a férjet helyettesítő úr kicsit üldögéltek a nászágyon az udvaroncok jelenlétében. Ezután a feleség (általában hosszú) útra kelt, hogy eljusson új hazájába, a férjéhez, ahol újabb esküvői ünnepség következett – itt végre megismerték egymást személyesen a házastársak.
Marie Antoinette és a későbbi XVI. Lajos esküvője is ilyen volt. Az ara Bécsben született, Maria Antonia Josepha Johanna néven, és édesanyja, a mi Mária Terézia királynőnk elég hamar úgy gondolta, Ausztria és (korábbi fő ellensége) Franciaország kapcsolatait megfelelő házassággal kell megjavítani. A kislány még nem volt 12 éves, amikor elígérték a leendő francia királynak. Az esküvőt 1770. április közepén tartották Bécsben, a vőlegényt Mária Antónia bátyja helyettesítette. A 14 éves újdonsült feleség május közepén érkezett meg Franciaországba. Strasbourg-nál, a Rajna folyó egy lakatlan szigetén zajlott az „átadás-átvétel”. Át kellett öltöznie francia ruhákba, és a neve ettől kezdve hivatalosan Marie Antoinette lett. A (15 éves) férjével még itt sem találkozott. Először Versailles-ban látták egymást, ahol világra szóló, pompázatos „igazi” esküvőjüket tartották. Sok hasonló esetet lehetne még említeni, gyakori megoldás volt uralkodói körökben.
Persze királyi nászból kevés volt, lássuk hát a többieket. A középkorba visszaugorva azt találjuk, hogy a nők a régről eredő szokások alapján is, és a törvény szerint is alárendelt szerepet játszottak. A legtöbb európai országban a férjes nők elvesztették a tulajdonuk és vagyonuk feletti jogokat, mindennel a férjük rendelkezett. A házaspár két tagja a jog szerint egy egységgé vált (eddig nagyon romantikus), de minden hatalom a férjet illette (ez már kevésbé az, ugye?). Például az a szokás, hogy a feleség felveszi a férj nevét, érvényre juttatta az apai ágon való öröklést, jelezve, hogy a nő a férje tulajdona. A házassági eskü elrebegésével búcsút mondott a személyes jogainak.
A szerelmet nyilvánvalóan ismerték akkor is, de a házasságnak nem volt tartozéka. A férfiak a szeretőjüknek tartották fenn az ilyen érzelmeket, a nők pedig elnyomták magukban, vagy ha szerettek veszélyesen élni, ők is a szeretőjüknek tartogatták a szerelmet. A középkorban egyébként az előkelő romantikus lelkek körében az udvari szerelem dívott, ahol a lovag (többnyire távolról) imádta úrnőjét, lovagiasan teljesítette a kívánságait, esetleg testi kapcsolatba is kerültek, de semmiképpen nem voltak házasok (legalábbis egymással nem). A 14. századi Manesse kódex szép illusztrációi közt látunk erre példákat.
Egyébként a gyerekeket is tulajdonnak tekintették általában, akik a családi üzletben/gazdaságban dolgoznak, vagy ha lányok, megfelelően férjhez lehet adni őket. Ők voltak a jövő záloga. Persze jó esetben szerették őket, de akkor is megvolt a családfő által kijelölt szerepük, elő kellett segíteniük a család megélhetését és boldogulását. Ismert olyan 15. századi előre elrendezett (angol) házasság, ahol az apának több lánya volt, el is ígérte egy alkalmas fiatalembernek az egyiket, de csak az esküvő reggelén döntötte el, hogy melyik lányából lesz aznap menyasszony. És ebben senki sem talált kivetnivalót.
Azért a férfiaknak sem volt minden egyszerű. A középkori céhes rendszerben például, ha valaki minden lépcsőt (inaskodás, legénykedés, külföldi vándorút, próbaidő, mestermunka elkészítése) sikeresen megmászott, a mesterré váláshoz még meg is kellett házasodnia.
A nőkkel hozományt is kellett adni, ez elvárás volt. De ennél is fontosabb értéknek tekintették a szüzességet. Megbízható születésszabályozás nem volt, és az apasági teszt ekkor ugye még nem játszott, tehát a családi vérvonal megőrzéséhez elengedhetetlennek tartották, hogy a menyasszony szűz, és egyetlen szexuális partnere majd a férje legyen. Mivel a női promiszkuitás veszélyeztette volna a család vagyonát (biztosan családbeli örököl?), ez elméletileg tiltott zóna volt a nőknek. Jóval szigorúbban büntették is őket, mint a félrelépő férfiakat. Ennek enyhébb formáit persze mi is ismerjük, mert a kettős mérce azért nem tűnt el mára sem (ótvar ribanc vs. belevaló fickó).
Franciaországban az első házassági törvény 1557-ben született, ebben a nők nagykorúságát 25 évben, a férfiakét 30-ban határozták meg. Ennél fiatalabbaknak a házassághoz mindkét oldal szülői beleegyezését meg kellett szerezniük. Aki ezt elmulasztotta, azt ekkortól törvényesen ki lehetett tagadni az örökségből.
A francia arisztokrácia körében (és nem csak ott) határozott nézet volt évszázadokig, hogy igaz szerelem csak házasságon kívüli kapcsolatban lehetséges, mert a törvényes kötelék mindig politikáról, anyagiakról szóló kereskedelmi tranzakció. És az igaz szerelmet ez csak tönkretenné. Ha a házasfelek utólag egymásba szerettek, az ritka bónusz volt, ezt erősen titkolták is, mert nevetségesnek számított.
A Habsburg birodalomban Mária Terézia próbálta a házasságtörő kapcsolatokat megakadályozni az arisztokrácia körében. A bécsi rendőrségen belül felállított úgy nevezett szüzességi bizottságnak (Keuschheitscomission) joga volt ellenőrizni a bécsi előkelők (később minden bécsi) házas- és erkölcsi életét. Idővel a túlzásba vitt zaklatások elég rossz hírét keltették ennek a bizottságnak, és csak a legkirívóbb esetekben avatkozhattak be. A szabadosabb életmód erősebb volt az uralkodói akaratnál. A királynőt magát sok mindenkivel hozták hírbe ellenségei (akik számosan voltak), de a valóságban csalásmentes házaséletet élt.
Aztán az ipari forradalom, majd a felvilágosodás kissé változtatott a dolgokon. Sokan üzemekben, gyárakban dolgoztak (nem az otthoni gazdaságban), bérért. Esetleg távol a szülői háztól, a szülők kontrolljától. Lett saját pénzük, és önállóan hoztak döntéseket. Egy nőnek lehetett rá esélye, hogy összegyűjtse a kelengyéjét, nem kellett arra várnia, hogy a szülei adnak hozományt. Egy férfinek nem feltétlenül kellett megvárnia, hogy örökli a családi anyagi javakat, máshol is meg tudta teremteni őket. Idővel így nagyobb lett a személyes szabadság, és az emberek már boldogságot is akartak. Elterjedt az a radikális gondolat, hogy házasodni az érzelmek miatt is érdemes, nem csak a pénzért.
A 19. századra már nem volt ritka az érzelmi alapú házasság. A Valentin-nap megünneplésének elterjedése is segített, és egy jelentős királyi esküvő, amelyet ismertetett az akkori sajtó. Egész Európában és Amerikában részletesen értesült a közönség a menyegzőről, a tortáról, a menyasszony ruhájáról. A brit Viktória királynő és Albert herceg 1840-es esküvőjéről van szó. Egy királyi pár beteljesült romantikus kapcsolata: ez sokaknak mintát adott.
Valójában úgy tudni, a szerelem csak Viktória részéről volt egyértelmű, a herceg inkább csak megragadta élete nagy lehetőségét, de a közvélemény szemében ők voltak az ideális pár. (Megjegyzem, ekkortól terjedt el széles körben a fehér menyasszonyi viselet, mert Viktória egy fehér, uszályos ruhában esküdött.)
A szerelmi házasság trendje sem változtatott alapvetően a jogi viszonyokon, a férj továbbra is ura volt a feleségének, csak talán jobban bánt vele, mint korábban szokásos volt. A női „tisztaság” fontosabb lett, mint valaha, mert aggódtak, hogy a szerelem belezavarhat a józan viszonyokba. Az igaz szerelem nem alapulhatott a szexen, ilyesmi csak a „rosszlányok” terepe volt, a „rendes” feleség inkább az otthonteremtéssel, gyerekneveléssel, férje kiszolgálásával fejezte ki szerelmét.
Ehhez segédanyagokat is kaphatott megfelelő női lapok és könyves útmutatók formájában. A házas nők nagyjából ugyanazokkal a feladatokkal szembesültek, mint elődeik, de most már szerelmi alapon végezték háztartási munkájukat is. De egyre több nő (és férfi) dönthetett szabadabban arról, ki legyen a választottja.
És itt megállok. A modern vagy mai házasságok bonyolult viszonyrendszerének erdejébe nem sétálok be. Arról más fórumokon tengernyi irodalom áll rendelkezésre. Mindenki szabadon megítélheti, mi az, ami változott, és mi az, ami ma sincs másképp, mint évszázadokkal ezelőtt.
Képek: Manesse kódex, Wikipedia, collectorsweekly.com, Pinterest
