Romantikus ünnep vagy nagyszabású kereskedelmi kaszálás? Mindenki eldöntheti. Egy biztos: kitartó trend. Régen főleg sok munkával készült, kidíszített képeslapokat küldtek a szerelmesek imádottjuknak. Sokszor névtelenül.
Van, aki minden évben alig várja, hogy február 14. legyen, és van, aki megvetően legyint a Valentin-napra. A viták már az elnevezésnél kezdődnek (Bálint vagy Valentin), a tartalomról nem is szólva. A hívek és az ellenzők érvei kifogyhatatlanok, de itt nem a jelen szokásokat akarom értékelni, inkább visszamennék a múltba, ott is a különleges képeslapok világába.
Az ünnep előzményeit a történészeknek sem sikerült még egyértelműen bizonyítani, erre én kísérletet sem teszek. Annyit lehet tudni, hogy köze van az ókori rómaiak február 15-én tartott Lupercalia ünnepéhez, amit tisztulási, termékenység előidéző szertartásnak tekintenek. A harmadik században aztán egy Valentinus nevű keresztény papot, Terni püspökét a római császár lefejeztette. Később viszont szentté avatták, és az 5. századtól ünnepnapja is lett. Egy legenda összefüggést teremtett kivégzésének napja (február 14.) és a Lupercalia ünnep között.
A történet ennél persze jóval hosszabb és bonyolultabb, teli legendákkal, feltételezésekkel, további Bálint nevű vértanúkkal és Bálint nevű szentekkel (több is volt). A lényeg, hogy végül (a terni püspök) Szent Bálint lett a szerelmesek, lelki betegek, epilepsziások védőszentje.
Ugorjunk a régi szerelmesekhez. Előtte azért megjegyzem, hogy a középkorban Valentin-napon az egyház hiterősítő kártyákat árusított, a befolyt pénzt pedig jótékonykodásra szánták. A világi emberek ezeket egymásnak ajándékozták, és a bibliájukban tartották. (Német és osztrák területeken ezen az alapon terjedt el később a különböző alkalmakra adott Freundschaftskarte vagyis barátságkártya.)
Az első ismert Valentin-képeslapot a 21 éves orléans-i herceg, Charles küldte 16 éves feleségének, Bonne-nak. A francia nyelvű szerelmes üzenet egy vers volt. „Már beteg vagyok a szerelemtől, nagyon kedves Valentinom” írta Charles. Az ifjú férj a poémát a londoni Towerben raboskodva költötte, ugyanis angol fogságba esett az 1415-ös azincourt-i csatában.
Nem látták viszont egymást, mert Bonne meghalt, mielőtt Charles kiszabadult 24 évnyi rabságából. (A képen a herceg a Tower egyik ablakában könyököl, szabadsága és felesége után vágyakozva.)
Franciaországban már a 15. század elejétől megünnepelték a szerelmeseket, legalábbis a királyi udvarban. Angliában 1537-től lett hivatalos ünnep a Valentin-nap.
Vagy százhúsz évvel később, a mindent részletesen megörökítő, fékezhetetlen :) brit naplóíró, Samuel Pepys természetesen erről az ünnepről is írt. Megemlít többek közt egy babonát, mely szerint a házasulandó lány ahhoz a férfihoz megy majd feleségül, akit először meglát Valentin-nap reggelén, és beszámol egy papírból készült Valentin-kártyáról, amelyre arany betűkkel írtak. Leírása szerint ajándékot is szokás volt adni. Egy nő kaphatott medalliont, parfümös üvegcsét, díszes varrókészletet, a férfiaknak tubákos szelence dukált, de a csokoládé szintén szokásos ajándék volt, mert afrodiziákumnak tartották.
A 18. század elején növekedett a botanikai érdeklődés, a virágoknak különböző jelentést tulajdonítottak. Valentin-napon jelentőségteljes ajándék lehetett mondjuk egy csokor margaréta (= tiszta szerelem), vörös kamélia (= egy láng vagy a szívemben) vagy ezek képeslapra festett mása. A Vénusz kedvenc virágának gondolt vörös rózsa nagy karriert futott be a képeslapokon is – máig a romantikus szerelem jelképe.
Az emberek egyre szebb, gondosan kitalált és elkészített, kézírásos képeslapot küldtek szeretetük jeleként. A 18. század végére már nagyon finom, drága papírokhoz, díszítőelemekhez lehetett hozzájutni, így egy-egy saját kezű Valentin-képeslap kreáció már önmagában is drága ajándék volt.
A 19. század elejére elég népszerű ünnep lett a Valentin-nap. Miért? Akkoriban nem volt szokás nyíltan beszélni az érzelmekről. Apró lehetőséget adott a nőknek és férfiaknak is, hogy igazi érzéseiket kifejezzék, az esetleges megaláztatás kockázata nélkül. Ugyanis általában aláírás nélkül küldték a lapokat. Néha azért a monogramjuk rákerült, de sokszor csak annyit írtak, „egy komoly csodálója”. Sokan személyesen kézbesítették a képeslapot: bedugták az ajtórésen, vagy felakasztották a kilincsre. Az ünnep része volt az is, hogy lehetett találgatni, ki küldte a lapot.
A modern postaszolgálat kialakulása előtt a levélkézbesítés bonyolult volt és sokba került. Az árát a távolság és a papírlapok száma után számolták ki. Így terjedt el az a szokás (a saját kézbesítés mellett), hogy a képeslapot egyszerűen összehajtották, és viasszal lepecsételték – további papírba burkolni drága lett volna.
Ja, és az fizetett, aki a küldeményt kapta! Ha egy fiatal lánynak például túl sok Valentin-képeslapot küldtek a hódolói, apja simán mondhatta, hogy nem fizeti ki a postaköltséget. Akkor bizony a Valentin-küldemények nem értek célba.
Szokás volt lánykérő Valentin-lapot is küldeni. Az ilyen képeslapba papír karikagyűrűt vagy papír kesztyűt (de akár fémgyűrűt, igazi kesztyűt is) csomagoltak, és aki kapta, tudta, mit gondoljon. Ha egy lány Valentin-napra kesztyűt kapott, átvette, és aztán húsvét vasárnap viselte, az a házassági ajánlat elfogadását jelentette. Volt kifejezetten kesztyű alakú képeslap is.
A képeslap tömegtermelés előtt a küldőknek elég kreatívnak kellett lenniük. Voltak nők, akik hímzett képeslapokat küldtek. Számított a szép, kalligrafikus írás is. Ha valaki nem írt szépen, igénybe vehette a papírboltok szolgáltatását, és némi díjazás fejében gyönyörűen a lapra kanyarították neki a kívánt szöveget, verset. Aki nem tudott romantikus verset költeni, segítségül hívhatta a Valentin brosúrákat, segédkönyveket. Ezekben szerelmes verseket és megfelelően poétikus válaszmintákat is lehetett találni. A visszautasító válasz ritka volt, de azért egy gyűjtő talált olyan 19. századi képeslapot, aminek az aljára a célszemély azt írta „Nem uram, nem tartok igényt a szerelmére”.
A Valentin-képeslapok száma robbanásszerűen megnőtt a 19. század közepe táján, a technika fejlődésének köszönhetően megjelent az olcsó papír, egyre jobb minőségben nyomtattak is rá, és jóval olcsóbbá vált a postai küldés is. Egy adat, hogy lássuk a mértéket: 1871-ben egyedül a hárommilliós Londonban 1,5 millió Valentin-lapot küldtek szét.
Egy nagy kedvencemet még szeretném megmutatni, ez az illatosított Valentin-képeslap. Eugène Rimmel (igen, ez az a Rimmel, akit ma kozmetikai márkaként ismerünk) francia születésű brit kozmetikum és parfümkészítő találta ki az 1860-as években. A romantikus ábrákat profi illusztrátorral rajzoltatta meg, sok lapot legyező formájúra lehetett széthajtani. Az illatosítás mellett némelyikre bross-szerű kis ékszereket is tűzött, de készített lapot selyemből is. Utóbbiakon kézzel festett virágok voltak. Megkérte az árát, de kifinomult darabokat kínált.
És aztán beköszöntött a jelentős elüzletiesedés, ami máig tart. Az előre gyártott képeslapok hihetetlen kínálata várta, hogy megvásárolják a szerelmesek, és lassanként az ajándékipar is teljesen rátelepedett az ünnepre, de ez már nem tárgya ennek a posztnak.
A képeslapokra Nancy Rosin gyűjteményében, a Bodleian Library John Johnson gyűjteményében és a British Library gyűjteményében találtam rá.
