Játszott női és férfi szerepeket, extravagáns öltözködési stílusát a rajongó nők utánozták. Kórházat rendezett be a színházban a francia-porosz háború idején, turnézott saját társulatával a világban, és nemzetközileg ismert ikon lett. Egyik lábát amputálták, de ez sem vetett véget a karrierjének. A dánok még egy csokis sütit is elneveztek róla.
A világ legnagyobb színésznőjének tartották a kortársak, de mi csak néhány hangfelvétel töredéken, és némafilm részleten ellenőrizhetjük ezt, és az eredmény nem lesz hízelgő. Mai füllel-szemmel majdnem éneklő, mindent túlhangsúlyozó hangot hallunk, és eltúlzottan nagyívű, drámai – tulajdonképpen vicces – gesztusokat látunk. Akkor most nagy színésznő volt vagy nem? Az volt: ragyogóan tehetséges, intelligens, kifejező és vonzó, csak ne a mai előadói stílust kérjük rajta számon.
Kritikusai a magával ragadó érzelmi megjelenítő képességét, meggyőzőerejét emelték ki egyöntetűen. Pedig nem mindegyikük volt a rajongója. Különösen Sarah idősebb korában csóválta a fejét az ifjabb nemzedék, akik már a kevésbé patetikus előadásmódot kedvelték, de valahogy a bűvkörébe vonta őket is, mert a tehetségét elismerték.
Amúgy, az élete is elég eseménydús volt, de nem üstökösként tűnt fel a színészi pályán. Párizsban született 1844-ben, Rosine Henriette Bernard néven, egy holland-zsidó eredetű családban. Házasságon kívüli gyerek, anyja előkelő körökben mozgó kurtizán volt. Az apa személye eléggé bizonytalan, a legtöbb feltételezés szerint bizonyos Édouard Bernhardt volt az.
Mivel Sarah születési anyakönyvi kivonata később megsemmisült a párizsi kommün idején, a születési ideje sem bombabiztos. Megkeresztelték, római katolikus lett. Hét éves korától bentlakásos, rangos nevelőintézetbe küldték, tíz évesen egy szigorú, de elit Ágoston-rendi zárdába került. Már itt megmutatkozott, hogy egyedien értelmezi a világot. Például nagy botrányt keltett, amikor szabályos keresztény temetési szertartást rendezett elpusztult kedvenc gyíkjának. A szentségtörésnek tekintett eset miatt nem volt valami népszerű az apácák körében.
Mindkét iskolájában részt vett színi előadásokban, vonzotta a színészet. Sarah tizenöt éves volt, amikor anyja egyik befolyásos barátja-szeretője elérte, hogy meghallgassák a lányt a legjelentősebb párizsi művészeti iskolában. A zsűri tagjai a híres Comédie Française színház színészei voltak. Megfelelt a vizsgán, ezután két évig tanult a Conservatoire de Paris-ban, ahol tehetségesnek tartották, de nem mutatott kiugró formát.
Az iskola után anyja barátja ismét segített, kapcsolatai segítségével Sarah-t szerződtette a Comédie Française, külsősként, minimális fizetéssel. Első főszerepét 1862-ben kapta (Racine: Iphigeneia), és nem aratott nagy sikert. Lámpaláza volt, a közönség pedig kigúnyolta vékony alkata miatt. (Ne feledjük, az akkori nőideál kifejezetten vaskos volt, és Sarah eléggé véznának tűnt a terebélyes színésznők között.) További szerepeiben már valamivel sikeresebb lett, de az igazi áttörésig nem jutott el. Temperamentuma sodorta bajba: egy nézeteltérés során igaza tudatában pofon vágta a társulat primadonnáját.
Másnap már az egész francia sajtó ezen csámcsogott. Bernhardt (ekkor már így írta a nevét) bocsánatkérést követelt a vezető színésznőtől, ahogy az is tőle. Egyikük sem engedett. A tekintélyes primadonna viszont elérte, hogy elküldjék a hirtelen kezű ifjú pályatársnőt. Másik színházhoz szegődött, de ott nem kapott neki való szerepeket. Elhatározta, végez a színészettel.
Utazgatni kezdett, és úgy döntött, anyja „karrierjét” követi, gazdag férfiak barátnője lett, magas körökben mozgott. Belgiumban aztán találkozott egy fiatal arisztokratával, de Ligne herceggel, akitől később egyetlen gyereke, Maurice született. A herceg feleségül is vette volna, de az arisztokrata család ezt megakadályozta. Sok évvel később (akkor Sarah már sztár volt) a herceg felajánlotta, hogy hivatalosan elismeri fiának Maurice-t, de a fiú visszautasította, mondván, neki tökéletesen elegendő, hogy Sarah Bernhardt fia.
Maurice születése után Bernhardt visszatért a színészethez. Eleinte kisebb szerepeket vállalt, majd elszegődött az Odéon Színházhoz. Ez neki való helynek bizonyult, később élete legboldogabb szakaszának nevezte az ott töltött időt, mert mindig új szemlélettel próbálkoztak, sokat kísérleteztek.
Pedig eleinte nem mentek jól a dolgai. A kosztümös darabokban nevetségesen nézett ki, még Alexandre Dumas is, aki a kezdetektől komoly támogatója volt, azt mondta róla: az arca szűzre emlékeztet, a teste meg seprűnyélre. Talán emiatt, fiúszerepeket is játszott. Lassanként azért jönni kezdtek az eredmények. 1868-ban megtört a jég, épp egy Dumas darabban aratott kirobbanó sikert. Népszerű lett, olyan hírességeket mondhatott a barátjának, mint George Sand vagy Gustave Flaubert.
Eseményben a továbbiakban sem volt hiány: 1869-ben leégett a lakása, mindene odalett. A színház jótékonysági előadást szervezett a megsegítésére, és további adományokat is kapott. Vett is egy igen elegáns lakást az összegyűlt pénzből.
A következő évben, 1870-ben félbeszakadt a karrierje, mert kitört a porosz-francia háború. A franciák számára vereséggel járó hadi eseményeket itt nem ismertetem, elég annyi, hogy Párizst ostromolta a porosz hadsereg, a város el volt vágva a hírektől és az élelmiszer utánpótlástól. A színházakat bezárták.
Bernhardt nem habozott, kórházat rendezett be az Odéon Színházban, gazdag barátait és csodálóit rávette, hogy felszerelést és ennivalót adományozzanak. Ő maga nővérként segített a sebesülteken. A hideg hónapokban, amikor már nem volt tüzelő utánpótlás sem, felégette a díszleteket és a nézőtéri székeket. 1871. januárjában a francia sereg megadta magát. Sarah elutazott a családjáért, akik Hamburgban húzták meg magukat. Mire visszatért, Párizs megint ostrom alatt állt, ezúttal a francia sereg az időközben kikiáltott párizsi kommünt próbálta leverni. Ez 1871 májusában sikerült is.
Miután normalizálódott a színházi helyzet (is) Párizsban, Bernhardt elsöprő sikert aratott Victor Hugo Ruy Blas című darabjában. (A szerző Sarah nagy rajongója lett, ez mondjuk nem csoda.)
A régebben őt elküldő Comédie Française megkereste, és sztárgázsit ajánlva leszerződtette. Nemcsak ez volt az elégtétel, hanem az ott játszott főszerepei és óriási sikerei. Meg persze az elképesztő mértékű népszerűség.
Bár azt vallotta, hogy nem kell csinosnak vagy szépnek lenni, elég a vonzerő, öltözködése is az érdeklődés középpontjába helyezte. Rengeteg látványos színpadi és hétköznapi ruhája volt, kedvenc (akkor trendi) tervezője volt például Charles Frederick Worth és Jacques Doucet. Néha maga tervezte vékony alakjához illő öltözékeit, mivel az uralkodó – mondjuk ki: kövér – trend nem kedvezett neki. Kedvelte a régi és az egzotikus anyagokat, különleges díszítéseket. Soványabb rajongói szívesen utánozták az öltözködését. (Itt nem anorexiás méretekre kell gondolni, ma normálnak tartott alkattal rendelkezett, csak a korszak ízlése nem erre gerjedt.)
Sokat keresett, és életstílusa extravagáns volt, részben természetéből adódóan, részben mert tudatosan építette a saját legendáját. Tartott például otthon egy díszes koporsót, néha abban aludt, néha ott mélyült el a szerepeiben, de főként fotóztatta magát benne. Egyébként is szeretett fotózkodni. :)
Más művészeti ágakban is kipróbálta magát: írt színművet (felejthető eredménnyel), festett és szobrászkodott. Utóbbi két tevékenységéhez egyfajta munkaruhaként nadrágkosztümöt csináltatott magának, amit csak „fiúruhának” nevezett. Persze stílusos volt ez is, Worth tervezte, és Sarah-tól elfogadták, hogy nő létére nem csak a színpadon visel nadrágot.
Művei kiállításokon is szerepeltek (de azért a színészet maradt az igazi terepe). A szobrászatot vette legkomolyabban, 50 elkészült művéből 25 ma is megvan különböző múzeumokban.
Első külföldi turnéjára a Comédie Française-zel ment 1879-ben. Londonban szerepeltek, ahol mindenki Bernhardtot akarta látni. Visszatérve Párizsba már repedések mutatkoztak a színház és Sarah kapcsolatán. Egy rákényszerített elég rossz darabban ő is rossz volt, és megbukott. Ekkor beadta a felmondását, amelyet egyúttal az újságoknak is elküldött. A színház szerződésszegésért beperelte, és a színésznőnek egy vagyont kellett kifizetnie kártérítésként. Adósságát csak 20 év múlva tudta teljesen rendezni.
Amerikai turnéra indult, ahol lehengerelte a közönséget, és így sok pénzt is szerzett. Amikor hazatért Párizsba, új szerepeket ajánlottak neki, ezek közül némelyik óriási sikert, egy részük bukást hozott, és sok anyagi nehézséget, mert saját produkcióban valósította meg az előadásokat. Nem esett kétségbe, nemzetközi turnéra ment Brazíliától Skóciáig, és mindenütt lenyűgözte a közönséget, valamint jelentős összegeket keresett. A későbbiekben mindig turnézott, amikor pénzügyi nehézségei támadtak, de szerette is a hónapokig, néha évekig tartó kalandos életet.
Magyarországon is többször szerepelt, például a Kaméliás hölgyben, a Phaedrában (kedvenc szerepe) és a Sasfiókban lépett fel. A Népszínházban, a Magyar Színházban és a Király Színházban játszott.
Az 1891-92-es turnéján egy szerencsétlen esés miatt csúnya térdsérülés érte a Tosca előadása közben. Ez azért fontos, mert a seb sosem gyógyult be, Sarah nem törődött vele, és ez vezetett ahhoz, hogy végül 1915-ben egyik lábát amputálni kellett.
Egyik turnéja után anyagilag megerősödve 1893-ban színházat vásárolt, ez volt a Théâtre de la Renaissance. Mindent ő felügyelt, intézett, és heti nyolc előadásban játszott is. Apró érdekesség: a közönség nőtagjaival levetette óriási kalapjaikat az előadás alatt (addig ez nem volt szokás), hogy mindenki láthassa a színpadot.
Gyönyörű, élénk színű plakátokon hirdette az előadásokat, az akkor még kevéssé ismert cseh művész, Alfons Mucha tervezte őket. Sok modern darabot mutatott be sikerrel, de saját játékstílusára továbbra is a pátosz, a részletek mesteri realisztikus ábrázolása, az érzelmekre hatás maradt jellemző. Kitűnő memóriája volt, és improvizálni is tudott.
A sikerek ellenére adósságai igencsak megnőttek – a színházat el kellett adnia. De egyáltalán nem nyugodott bele a kudarcba, hamarosan egy másikat bérelt 25 évre, ez lett a Théâtre Sarah Bernhardt. Ekkor már 55 éves volt. Mucha továbbra is vele dolgozott, a plakátok mellett ő tervezte a díszleteket, a műsorfüzeteket, a jelmezeket is. Bernhardt itt több férfiszerepet is eljátszott, köztük a Hamletet. Nyaranta, amikor a színház zárva volt, mindig turnézott.
Már tartott az I. világháború, amikor sérült lába menthetetlenül elüszkösödött, és combtól amputálták. Műlábat nem akart, inkább csináltatott magának egy hordszéket, segítői azon vitték. Azt gondolnánk, hogy ilyen trauma után hátat fordított a színészetnek, de nem. Némi regenerálódás után visszatért a színpadra. Amikor lehetett, ült a jelentek alatt, amikor nem, akkor támaszkodva állt egy lábon. Hihetetlen energiája volt.
Egy híres francia színészekből álló csoporttal elutazott a frontra (Verdun, Argonne), ahol előadásokat tartottak a katonáknak. Sarah ekkor már 72 éves volt, félig nyomorék, de a vonzereje még mindig érvényesült, a harctéren is. És még mindig lehet fokozni: újabb amerikai turnéra utazott, de közben betegség támadta meg, sürgős veseműtétet hajtottak rajta az USA-ban. Csak a háború végén tért haza Párizsba.
Ő volt az egyik első filmszínésznő, persze némafilmekben. Talán a leghíresebb az Adolph Zukor rendezte The Loves of Queen Elizabeth volt, ami 1912-ben készült. Lord Essex szerepét Lou Tellegen, a színésznő való életbeli (37 évvel fiatalabb!) szerelme játszotta. A filmet Zukor kézi munkával kiszíneztette, így az egyik első színes filmnek számít. Nagyon nagy siker lett. (Sarah a kapott pénzből újabb adósságait fizette ki, a rendező pedig a bevételből megalapította a stúdiót, amit később Paramount Pictures néven ismert meg a világ.)
Halála is a színészethez kötődik: 1923-ban egy filmre készült, de már gyenge volt, nem tudott utazni, így a stúdiót a házában rendezték be. Sajnos még a forgatás kezdete előtt összeesett, és kis idő múlva meghalt.
Szerelmeivel, szeretőivel külön kötetet lehetne megtölteni. Sosem érdekelte a látszat, és mindig az érzelmeire hallgatott. Sok gazdag, befolyásos emberrel, és sok színpadi partnerével volt viszonya. (Nem érdemes felsorolni őket, ma már nem sokat jelentenek ezek a nevek.) Kapcsolataiból nem csinált titkot, a botrányok nem izgatták. Sokan el is ítélték emiatt. Legfontosabb szerelme viszont mindig a színház maradt.
Ennek a nőnek tényleg az élete volt a színészet.
U.i.: Egy nagy sikerű dániai szereplése után egy cukrász csokikrémes aprósüteményt kreált a tiszteletére. Arrafelé ma is jól ismert édesség a Sarah Bernhardt-Kager. Akit esetleg érdekel a recept, itt vagy itt kitanulmányozhatja.
Képek: Paris en Images, Victoria & Albert Museum, Mucha Foundation, Helen and Alice Colburn Fund, Flickr, Public Domain, sweetsoursavory.com
