Románc, szexuális szenvedély, rajongás, a partner idealizálása: mindezt ismerték a régi emberek is, csak éppen nem a házasság tartozékaként. Többnyire nem a kölcsönös vonzalom miatt házasodtak. A királyi vőlegények pedig sokszor képviselő útján kötöttek frigyet.

Tudom, ingoványos talajra lépek a mostani poszttal, mert lehet, hogy egy régi sztárról vagy a középkori divatról sokan szívesen tudnak meg új dolgokat, de a házasságról mindenkinek saját, tuti elképzelése van. Legtöbben a szerelemmel kapcsolják össze, és megvan a véleményük azokról, akik például csak anyagi szempontok alapján kelnek egybe. Az úgynevezett „tradicionális házasság” szószólóinak nosztalgikus elképzelése a dologról többnyire a dédnagypapa és dédnagymama aranyozott keretű, mára kihalványult esküvői fotóján alapszik, és nem gondolnak bele, hogyan is volt ez valójában.

Pedig a házasság eredetileg egyáltalán nem a felek kölcsönös vonzalmáról szólt. Alig volt több, mint egyfajta üzletkötés – egyenlőtlen felek között. A szerelemről pedig sokáig úgy gondolták, hogy egyáltalán nem ok a házasságra, sőt: a szerelem (testi) vágy, ami úgyis szertefoszlik, a házasság viszont „komoly kötelék”. Ha két ember hivatalosan összeköti az életét, ma is felvetődnek anyagi, tulajdoni vagy adózási kérdések. Akkor is, ha van, aki finnyásan megpróbál nem tudomást venni ilyesmiről. Szerelemből házasodni, és a továbbiakban egy tündérmesében lubickolni ma trendi elképzelés, de a múltban egyáltalán nem ez volt az alapállás.

A régi korokban alsóinget, alsószoknyát, fűzőt szinte minden nő viselt. Bugyit viszont általában nem. Valójában csak a 19. században lett trendi női fehérnemű belőle, de akkor aztán nem spóroltak a felhasznált anyaggal.

Bizony, a férfi privilégiumnak tekintett alsó igen sokáig nem került be a női ruhatárba, de azért van rá történelmi adat, hogy az ókorban a római nők viselték. Sporthoz biztosan, ahogy a szicíliai Piazza Armerinában talált híres, 4. századi mozaikon látható „bikinis lányok” bizonyítják. Aztán hosszú szünet.

Ha a középkori Európában keresgélünk, látjuk, az alsónadrág szigorúan férfi ruhadarab. Nem volt mindegy, hogy ki viseli a nadrágot (hogy egy ma is sok nyelvben ismert mondást idézzek). A fehérszemélyek csak rövidebb vagy hosszabb alsóinget hordtak hosszú ruhájuk alatt, nem is gondoltak bugyi viselésre. Már a 15. században járunk, amikor születnek feljegyzések a női bugyogó (térdig érő, bő fazon) viseléséről. Spanyolországban bukkant fel, történészek szerint a mór viselet hatására. Innen kerülhetett aztán tovább a 16. században Európa más részeire. Apró érdekesség: II. (Őrült) Johanna kasztíliai királynő is hordott ilyet, neki volt egy fehér szőrmével bélelt bugyija is. (Nem emiatt nevezték őrültnek.)

Az ételgyűjtők körében egyre trendibb dolog királyi esküvők tortaszeleteit megszerezni, méghozzá nem is kevés pénzért. Megenni ugyan többnyire nem ajánlott ezeket a maradványokat, de ez nem is cél. Birtokolni és dicsekedni vele annál inkább.

Megőrizni egy szeletet az esküvői tortából – ez egy 19. századból eredő babonás szokás angolszász helyeken. Úgy vélték szerencsét hozó dolog az esküvői emeletes torta felső szintjét, vagy abból egy szeletet eltenni a (remélhetőleg hamarosan bekövetkező) keresztelőre, és akkor elfogyasztani. Ma inkább az első házassági évfordulóra mentenek meg egy darabot az esküvői tortából a párok, általában mélyhűtve. Igen, de nem romlott meg a torta, hiszen régen nem állt rendelkezésre fagyasztó? Tényleg nem, de ez a speciális sütemény hagyományosan (aszalt) gyümölcsös-alkoholos kompozíció volt, amely sokáig elállt. A gyümölcs a termékenység szimbóluma volt, a bor vagy brandy pedig a tartósítást szolgálta.

A 18. század végétől az uralkodói menyegzőkön szokás lett több szintes tortát készíteni, egyrészt hogy mindenkinek jusson, és kis dobozokba csomagolva a szeleteket, ajándékba is lehessen belőle küldeni, másrészt mert ez csak növelte a királyi pompát. Nem annyira az ízlés diadala volt ez, mint inkább a részletgazdag luxusé. Ez a trend megmaradt mind a mai napig.

Most a brit uralkodói család esküvő tortái között nézelődünk, és persze nem a kóstolásra teszem a  hangsúlyt, mert van itt 1840-es, összeaszott relikvia is, de értékét mégis növeli, hogy maga Viktória királynő vagy újdonsült férje, Albert haraphatott volna bele a saját esküvőjén. Mivel egyikük sem tette, és azon frissiben egy gyűjtőhöz került a bedobozolt szelet, majd újabb gyűjtőkhöz, azóta sem kóstolta senki.