Egyértelműen igen. Eleinte csak igen egyszerű babáik voltak, de a 15. századtól már hivatásos játékkészítők látták el őket szebbnél szebb darabokkal.
Babákat szinte minden kultúra ismer, évezredekre visszamenően. A legkorábbi időkben mágikus, termékenységi és vallásos célt szolgáltak. Például az i.e. 2000 körüli egyiptomi sírokban talált, fából és agyagból készült apró emberfigurák nyilván nem játékbabák voltak, inkább a halottak túlvilági kísérői. De azért persze a gyerekeknek is voltak játékai.
Az ókori görög és római gyerekek is játszottak babával, de ezek általában nem maradtak fenn, mert anyaguk idővel szétmállott, elporlott. Ritka kivétel egy római rongybaba az 1-5. századból (ennél pontosabban nem állapítható meg a kora), amely szerencsére igen száraz helyen vészelte át az évszázadokat. Annyit állapítottak meg róla a tudósok, hogy vászonból készült, rongyokkal és papirusz darabkákkal tömték ki, de öltözéke nem maradt meg. Ma a British Museum kincsei közé tartozik.
A középkorban a kisfiúk katonás típusú játékszereket kaptak, míg a kislányok játékbaba dajkálásával készülhettek későbbi női feladataikra. A latin pupus/pupa szó újszülött gyereket jelent, ebből lett németül Puppe, franciául pedig poupée a baba neve.
A babák készítéséhez felhasznált leggyakoribb anyagok a rongy, a fa és az agyag, de használtak csontot, viaszt, ólmot, kukoricacsutkát vagy papírmasét is. Voltak ehető babák is – mézeskalácsból. Ez már előre vetíti, hogy ebben a posztban sajnos nem lesz sok kép, mert a sérülékeny anyagokból való babákat elemésztette az idő, főként leírásokból tudjuk, hogy milyenek voltak.
A legyező évszázadokon keresztül a trendi női ruhatár fontos kiegészítője volt. Olyan divatos tárgy, amely kis helyen elfért, szép és hasznos volt, valamint kitűnően el lehetett vele mondani, amit nem illett hangosan szavakba önteni.
A legyező története több ezer éves, hiszen az emberek régen is vágytak felfrissülésre a melegben, távol akarták tartani a szárnyas rovarokat ételükről-italukról. Tudjuk, hogy a babiloniak, egyiptomiak, perzsák, rómaiak és görögök is használták, nem is szólva a kifinomult kínai, indiai, japán legyezőkultúráról.
Spanyolországban például Pedro López De Ayala 14. századi krónikájában szerepel először legyező, később már több nemesi és királynői leltár is említ ilyen tárgyat. Nagy fellendülést jelentett a portugál kereskedők tevékenysége (ez már a 16. század), akik Kínából és Japánból importálták az eszközt nagyobb mennyiségben. A legyező mindenütt népszerű lett – egyelőre a gazdagok körében, mert nem volt olcsó. Két alaptípusát használták, a merev lapút, és az összecsukhatót. Végül az utóbbi győzött (és egészen a 20. századig trendi volt).
Az Erzsébet-kor az ő nevét viseli. Zűrös állapotban lévő országot vett át „gyenge nőként”, egyöntetű volt hát a korabeli vélemény, hogy csak a megfelelő és gyors férjhez menetel segíthet rajta. I. Erzsébet azonban másképp gondolta. Az öltözködést főként imázs építésre, és hatalma megerősítésére használta. Amúgy pedig imádta a drága, látványos ruhákat.
VIII. Henrik lányaként viszontagságos fordulatokban gazdag ifjúság jutott ki Erzsébet hercegnőnek. Például édesanyja az a Boleyn Anna, akit Henrik lefejeztetett, Erzsébet ekkor még három éves sem volt. A kislányból aztán évek során lett kitagadott törvénytelen gyerek, a Tower foglya, majd házi őrizetben tartott protestáns bajkeverő. Nem részletezem az akkori zűrös angol történelmi és trónutódlási viszonyokat, Erzsébet életútját könyvek, internet oldalak tucatjai taglalják. 25 éves korában viszont királynővé koronázták, és 45 évig (haláláig) meg is tartotta koronáját.
Soha nem ment férjhez, pedig mindenki ezt várta, és rengeteg kérője is akadt. Nincs hiteles magyarázat, csak bizonyíthatatlan feltételezés, miszerint fiatal korában szexuális bántalmazásnak volt kitéve. A várakozásokkal ellentétben szingliként is boldogult a trónon (bár hosszú ideig hitegetett mindenkit, hogy férjhez megy). Lassanként kiépítette a szűz királynő imázst, amihez idősebb korában is ragaszkodott.
A Habsburgok udvari festője készített rengeteg „szabályos” festményt, tervezett jelmezeket, udvari ünnepségeket, és közben festett elképesztő, naturális elemekből összeállított arcképeket. Utóbbiak tették a szürrealisták igen korai előfutárává.
Az 1526-ban (vagy 1527-ben, nem tudni biztosan) született Giuseppe Arcimboldo karrierje szülővárosában, Milánóban kezdődött templomi üvegablakok és freskók készítésével. Talán meg is marad ennél, ha 34 éves korában nem kerül udvari festőként I. Ferdinánd bécsi udvarába. Nem igazán lehet tudni, hogyan jutott ehhez a megbízáshoz, de biztosan elégedettek voltak vele, mert II. Miksa és II. Rudolf alatt is megtartotta pozícióját, ekkor már Prágában. Több mint 25 évig szolgálta a Habsburg császárokat, csak élete utolsó szakaszában tért vissza Milánóba. Ott halt meg 1593-ban.
A manierizmus jellemzői – többek között – a részletezett, aprólékos, sajátos téralkotás, az újszerűség (szakítás a hagyományos ábrázolásmóddal) és a fantázia megjelenése az alkotásokban. A természet és az ember kapcsolatát is meg akarta mutatni. Ez a stílustörténeti korszak eléggé rövid volt és a reneszánsz művészetet kötötte össze a barokkal. Arcimboldo ebben a korszakban élt és festett sok korrekt, de nem különösebben kiemelkedő képet, amelyek feledésbe is merültek. Viszont amikor nem császári gazdáinak készített az elvárás szerinti festményeket, szabadon engedte a fantáziáját, és ez az, ami ma is izgalmas.
Szürrealista trendszetternek neveznénk, ha a 20. század elején élt volna, de mivel 400 évvel korábban készítette a sok fejcsóválást kiváltó allegorikus portréit, akkoriban sokan bolondnak nézték. Aztán el is felejtették, évszázadokra.
Elsősorban Salvador Dalí és több más szürrealista fedezte fel újra. Dalíra komoly hatással volt Arcimboldo látásmódja. Egyes képein részben vagy teljesen alkalmazta is a régi mester módszerét, például felesége (és legfőbb modellje), Gala egy portréját bolygókból állította össze.