Előkelő körülményei ellenére nagyon nehéz sorsa volt, és végül zord, sőt kegyetlen uralkodó lett belőle. Bár három francia királynak is ő volt az anyja, a franciáknak mindig idegen maradt, ő volt a mindenre képes olasz nő. Viszont konyhaművészetük modernizálásában sokat köszönhetnek neki.

A nagy hatalmú Medici családba született Firenzében 1519-ben, de még újszülött korában árvaságra jutott. Anyja pár nappal születése után, apja alig egy hónap múlva halt meg. Nagyanyja nevelte, ám ő is meghalt egy év múlva. A kislány nagynénjéhez került, majd VII. Kelemen pápa (szintén Medici) gondoskodott róla, persze nem érdek nélkül.

A korszak igencsak szövevényes politikai és hadi eseményeit itt meg sem próbálom vázolni, de annyit érdemes megjegyezni, hogy a kis Katalin életkilátásai állandóan változtak az aktuális szövetségek, érdekek szerint. Végül eldőlt a sorsa: Kelemen pápa meg akarta pecsételni I. Ferenc francia királlyal való szövetségét, s ezért Katalint feleségül ígérte Ferenc egyik fiának. A 14 éves menyasszonyt Franciaországba küldték, ahol Henrik orléans-i herceggel, a szintén 14 éves vőlegénnyel összeházasították.

Egyértelműen politikai frigy volt, és a felek egyáltalán nem szerettek egymásba. Henrik különféle szeretőkkel múlatta az időt, majd kikötött Diane de Poitiers mellett, aki húsz évvel volt idősebb nála. Diane-t tényleg szerette, haláláig ez a nő uralkodott felette, aki óriási befolyásra tett szert. És még gyönyörű is volt, amit Katalinról nem lehet elmondani. Akárhány fennmaradt képét vizsgáljuk, szépnek nem nevezhetjük. A kortársak csak a kezét és a bőrét dicsérték. Katalin csendben tűrte a megaláztatást. Élénk, éles eszű, művelt, jó ízlésű volt – és nem túl népszerű, nulla hatalommal, hát hallgatott.

A 16. században eleinte a magasan záródó ingeket díszítették egy sor fodorral, de a divat igen hamar óriásira növelte a fodrozást, ebből lett a malomkerék gallér. És trendi maradt jóval több mint száz évig: viselte nő, férfi, gyerek.

A 15. század vége felé a ruhadivat változásával a nyaknál láthatóvá vált az alsóing teteje, amelyet sokszor egy sor rakott fodorral díszítettek. Ez a kis fodros gallér nőtt meg az idők során, és végül külön a nyakra illesztett keményített, merevített malomkerék nagyságú gallér lett belőle. Ekkor a szigorú spanyol divat volt a mérvadó, onnan terjedt el a trend egész Európában.

Az egyre nagyobb méretű gallér egyre népszerűbb lett a gazdagok körében: hordta nő, férfi, gyerek, ám nem volt egyszerű formában tartani. De hogyan csinálták? A hajtogatás megadta a nagy kerek gallér alakját, de persze nem tartotta elég mereven. A divat szárnyán repülve ugyanis a szerény kis egysoros vászon nyakfodor akár 40-50 cm átmérőjű többsoros vászon vagy csipke kerékké növekedett (kocsikeréknek is csúfolták).

A malomkerék gallér nemcsak a jó minőségű vászon és a csipke magas ára miatt maradt a gazdagok divatja (Hollandiában például még a 17. században is jócskán viselték), hanem azért is, mert merev testtartást kívánt, és gyakorlatilag semmit nem lehetett benne csinálni. Ja, és rengeteg anyag kellett hozzá.

Az erre hivatott szolgák különleges dobozokban őrizték az értékes divatcikket, és igazgatták formára a fodrokat minden nap. A keményítő széles körű európai elterjedésével a merevítés problémája nagyrészt megoldódott. Több rétegben formára – nagy kedvenc volt a 8-as alak – hajtogatták a gallért, bekenték keményítővel, rögzítették, és megvárták, amíg megszárad. Ha szerencséjük volt, sehol nem lappadt le egy fodrocska sem.

A festményeken sudárnak tűnő reneszánsz nők királyi magasságukat leginkább egy korabeli platform cipőnek köszönhették. Ez volt a chopine.

Mindannyian láttunk már hagyományos, magasított japán vagy kínai papucsokat, cipőket. A török és arab nők is viseltek ilyet. Ha visszanézünk az ókorba, ott is találkozunk vele koturnus néven; a 6. századtól színpadon is viselték a magas talpú lábbeliket.

A keleti típusokról köteteket lehetne írni (írtak is), de most nézzük az európai fajtát. Eleinte főként praktikus okokból kezdték hordani ezt a felső vagy külső cipőt, amely megkímélte viselőjét a piszoktól, az út porától, és nem a drága bőr vagy textil cipőben kellett sarat dagasztania. A századok során sok helyen, sok formában felbukkant, de a 15. századtól divatcikk lett az előkelő – első sorban olasz – hölgyek körében.

A trendi spanyol nők (arab hatásra) már korábban is viselték, ők nem rejtették a szoknyájuk alá, díszes darabokban parádéztak. Talpa általában parafából készült.

Széles körben a gazdag, előkelő olasz hölgyek terjesztették el a chopine-t, főleg Velencében dúlt az őrület. Divatos is maradt egészen a 17. század elejéig. (Megjegyzem, Észak-Európában nem lett népszerű.) Miért hangsúlyozom, hogy gazdag és előkelő nők hordták? Mert az extrémebb változatokban járni nem igazán lehetett, legalábbis segítség nélkül nem. Tehát csak olyan viselte, akinek nem kellett kétkezi munkát végeznie, volt szolgálója, aki segített felvenni, és akadt inasa, akinek a karjára támaszkodva tipeghetett benne.

Minden abroncsszoknyák ősanyja, a verdugado Spanyolországból, a 16. századi Európa fő divatközpontjából indult hódító útjára.

A különleges öltözék mindig társadalmi rangot jelentett, nem véletlen, hogy a régi idők trenddiktálói és divatkövetői elsősorban a gazdagok és előkelők voltak. Nők, férfiak egyaránt. A furcsa divatok általában hangsúlyozták a rangot, és minél kevésbé volt praktikus az aktuális ruhafazon, annál inkább jelezte, hogy viselője nem kényszerül munkára. Tehát viselhetett olyan ruhát, amely eleve alkalmatlan volt minden pórias tevékenységre, viszont pompás és méltóságteljes megjelenést biztosított. A verdugado, vagyis a spanyol abroncsszoknya tipikusan ilyen, egyértelműen arisztokrata viselet.

A verdugado (ismertebb francia nevén vertugadin) a merev spanyol etikett megtestesülése a divatban. Fűzfavesszőkből kialakított abroncskalitkába zárta a női testet, a nők azonban nem a korlátozásra, hanem a benne rejlő pompázkodási lehetőségre koncentráltak, így hosszú időre divat lett a spanyol divatközpontban kitalált „mozgó kupola”.

Pontos eredete homályba vész, sokféle magyarázat és anekdota található róla, de hiteles magyarázatot nem lehet kiolvasni a különféle forrásokból. Leginkább Portugáliai Johanna királyné, IV. Henrik kasztíliai király feleségének a nevéhez kötik az abroncsszoknya megjelenését, aki állítólag nem legális terhességét kívánta palástolni evvel a szoknyaformával.

Mivel a hölgyről rengeteg rosszindulatú pletyka terjedt akkoriban, a róla fennmaradt ábrázoláson pedig pont a szoknyája nem látszik, semmilyen igazi bizonyíték nincs, hogy ez volt a kezdet. Johanna egyébként 1475-ben meghalt, az abroncsszoknya pedig lassan terjedt, és csak a 16. század közepétől lett igazán divatos.

Akárhogyan is született meg a különös szoknya, az biztos, hogy eleinte sokan a merevítő abroncsokat nem feltétlenül egy alsószoknyára applikálva, hanem a felső szoknyán, jól láthatóan, mintegy ruhadíszként hordták. A deréktól lefelé haladva egyre nagyobb átmérőjű abroncskarikákat bársonnyal borították be, így varrták a szoknyára. A legalsó abroncskarikát gyakran megduplázták, hogy a merevítés jól tartson.

Később az abroncsok átkerültek egy díszes alsószoknya belső részére, ezt drága anyagból (atlasz, bársony, moaré) készült felsőruha borította. Utóbbi elöl többnyire nyitott volt, így mindkét szoknya kitűnően érvényesült a kialakított tökéletes kúpformán, vagy harangalakon, mert az is népszerű lett.

Továbbfejlesztésként már három szoknyából állt a viselet. Egy dísztelen – általában vászon – alsószoknyára varrták a karikákat (korabeli szabószámlák szerint ekkor már csavarással merevített kötélből, nádból, drótból, bálnaszilából is készítették az abroncsokat, nemcsak vesszőből), és erre vették fel a dekoratív középső és felső szoknyát.

A korszak egyházi emberei nem rajongtak az új divatért, általában csúnyának, bűnösnek és hamisnak, természetellenesnek tartották. Nincs olyan nő, akinek ekkora csípője lenne, az Úr ellen való vétek az ilyen csalás – érveltek. Hiába. A spanyol módi átterjedt Franciaországra és Angliára is, később Németországban is megjelent. (Itáliában nem igazán lett népszerű, több városban be is tiltották). Eredeti formáját spanyol abroncsszoknyának nevezték.