Nyáron első számú hűsítő finomság a fagyi. Rengeteg fajtát: fagylaltot, parfét, jégkrémet, jégkását, sőt szorbét ismerünk, de ebben a népes családban az egyik komoly sztár az olasz gelato. Már évszázadok óta kényezteti az ízlelőbimbókat, és még mindig trendi.

Persze nem az olasz fagylalttal kezdődött a jeges finomságok sora. Először a sörbet/serbet/szorbet/szorbé néven ismert ízesített jégkásákat tálalták fel a keleti uralkodóknak és gazdagoknak. Pontos induló dátum nincs. Van kutató, aki i. e. 12000-re, Mezopotámiába teszi a keletkezését, mások (ezek vannak többen) i. e. 3000 körül Kínában vélik megtalálni a kezdeteket.

Egyiptomban és Perzsiában is ismerték. Havat kevertek szőlőlével, vagy jeges rózsavizet sáfránnyal és gyümölcsökkel. Kínában tejjel kevert rizst jegeltek, az arab országokban tejet, rózsavizet, szárított gyümölcsöket és magvakat kevertek cukorral, így készítettek jeges finomságot. A római császárok és patríciusok a jéggel kevert gyümölcsöket szerették, mézzel édesítve.

Költséges mulatság volt. A hóhoz vagy jéghez elég nehéz volt hozzájutni, a magas hegyekből szerezték be, és már elég hamar rájöttek, hogy jól burkolt vermekben lehet egy ideig tárolni.

Románc, szexuális szenvedély, rajongás, a partner idealizálása: mindezt ismerték a régi emberek is, csak éppen nem a házasság tartozékaként. Többnyire nem a kölcsönös vonzalom miatt házasodtak. A királyi vőlegények pedig sokszor képviselő útján kötöttek frigyet.

Tudom, ingoványos talajra lépek a mostani poszttal, mert lehet, hogy egy régi sztárról vagy a középkori divatról sokan szívesen tudnak meg új dolgokat, de a házasságról mindenkinek saját, tuti elképzelése van. Legtöbben a szerelemmel kapcsolják össze, és megvan a véleményük azokról, akik például csak anyagi szempontok alapján kelnek egybe. Az úgynevezett „tradicionális házasság” szószólóinak nosztalgikus elképzelése a dologról többnyire a dédnagypapa és dédnagymama aranyozott keretű, mára kihalványult esküvői fotóján alapszik, és nem gondolnak bele, hogyan is volt ez valójában.

Pedig a házasság eredetileg egyáltalán nem a felek kölcsönös vonzalmáról szólt. Alig volt több, mint egyfajta üzletkötés – egyenlőtlen felek között. A szerelemről pedig sokáig úgy gondolták, hogy egyáltalán nem ok a házasságra, sőt: a szerelem (testi) vágy, ami úgyis szertefoszlik, a házasság viszont „komoly kötelék”. Ha két ember hivatalosan összeköti az életét, ma is felvetődnek anyagi, tulajdoni vagy adózási kérdések. Akkor is, ha van, aki finnyásan megpróbál nem tudomást venni ilyesmiről. Szerelemből házasodni, és a továbbiakban egy tündérmesében lubickolni ma trendi elképzelés, de a múltban egyáltalán nem ez volt az alapállás.

A régi korokban alsóinget, alsószoknyát, fűzőt szinte minden nő viselt. Bugyit viszont általában nem. Valójában csak a 19. században lett trendi női fehérnemű belőle, de akkor aztán nem spóroltak a felhasznált anyaggal.

Bizony, a férfi privilégiumnak tekintett alsó igen sokáig nem került be a női ruhatárba, de azért van rá történelmi adat, hogy az ókorban a római nők viselték. Sporthoz biztosan, ahogy a szicíliai Piazza Armerinában talált híres, 4. századi mozaikon látható „bikinis lányok” bizonyítják. Aztán hosszú szünet.

Ha a középkori Európában keresgélünk, látjuk, az alsónadrág szigorúan férfi ruhadarab. Nem volt mindegy, hogy ki viseli a nadrágot (hogy egy ma is sok nyelvben ismert mondást idézzek). A fehérszemélyek csak rövidebb vagy hosszabb alsóinget hordtak hosszú ruhájuk alatt, nem is gondoltak bugyi viselésre. Már a 15. században járunk, amikor születnek feljegyzések a női bugyogó (térdig érő, bő fazon) viseléséről. Spanyolországban bukkant fel, történészek szerint a mór viselet hatására. Innen kerülhetett aztán tovább a 16. században Európa más részeire. Apró érdekesség: II. (Őrült) Johanna kasztíliai királynő is hordott ilyet, neki volt egy fehér szőrmével bélelt bugyija is. (Nem emiatt nevezték őrültnek.)

A 16.-17. században is építettek az emberek trendi közösségi hálót, csak kicsit nehézkesebben, mint ma. Akkor papír alapon működött: emlékkönyvekbe írták be nevüket, gondolataikat a barátok, rokonok, újonnan szerzett ismerősök. (Gyakran rajzoltak-festettek is bele, némelyikbe selfie is került.) Ez volt az album amicorum.

Az ős-Facebook a latin album amicorum (barátok könyve) névre hallgatott, és többnyire nemesifjak hurcolták magukkal Európában tett körútjukon, vagy tanulóéveik alatt. Általában gyönyörű, bőrkötésű, üres lapokból álló könyvvel indultak, és amerre jártak, tanáraik, diáktársaik, esetleg híres emberek ebbe írtak bibliai idézeteket, intelmeket, tréfás utalásokat, szimbolikus üzeneteket, ajánlásokat vagy akár tudományos igazságokat.

A műfaj eredetileg német területekről indult. Tulajdonképpen tekinthetnénk egyszerűen emlékkönyvnek, amit évtizedek múltán fel lehetett lapozni, és mutogatni az emlékeket az unokáknak, de ennél többet jelentett. Az aktív kapcsolattartás jelképe/eszköze volt.

Nem csak az előkelő fiatalembereknek volt ilyen, a fiatal hölgyek is kedvet kaptak hozzá. Ha tartalom szerint közelebbről megvizsgáljuk, a női albumok a Facebookra emlékeztetnek, míg a férfiaké inkább talán a LinkedInre.