Nálunk is vannak már Michelin csillagos éttermek, autónkat is járathatjuk talpig Michelin abroncsban, de mi köze a gumigyárnak a gasztronómiához? A válasz a piros Guide Michelin tájékán keresendő, abba kerültek bele idővel az értékelő csillagok. És ki az a Bib?

1889-ben egy francia testvérpár, Édouard és André Michelin átvett egy már működő gumiüzemet Clermont Ferrand-ban, és fejleszteni kezdték. A legenda szerint (de lehet, hogy tényleg) egyszer betévedt hozzájuk javíttatni egy olyan biciklista, akinek kilyukadt pneumatikus abroncsa az addigi szokás szerint körben a kerékre volt ragasztva. Több mint három órába telt leügyeskedni a gumit a kerékről. A gumit megjavították, és visszaragasztották a kerékre, majd várni kellett másnapig, hogy megszáradjon és megkössön a ragasztó. Kipróbálták a járművet az udvaron, de párszáz méter megtétele után a gumi újra tönkrement, és kezdődött elölről a kínlódás. A fivérek úgy gondolták, ők tudnának ennél jobb megoldást is kitalálni. Egy kis időbe beletelt, de 1891-re már szabadalmaztatták a levehető, nem ragasztott pneumatikus abroncsot. Ugyanebben az évben Charles Terront Michelinék új találmányát használva nyerte meg a világ első hosszú távú, a Párizs-Brest-Párizs útvonalon rendezett kerékpár versenyét. Jó, jó, de mi van a csillaggal?

Arra még várni kell egy kicsit. Előbb megjelent a cég pneumatikus autóabroncsa 1895-ben. Evvel is sikeresen lehetett versenyezni, tehát terjedni kezdett a használata, annál is inkább, mert maga az autóhasználat is kezdett népszerűsödni.

Kis kitérő: 1898-ban megszületett a ma már mindenki által ismert, gumiabroncsokból álló Michelin baba, Bibendum (becenevén Bib). Az első plakáton úttörmelékkel és szögekkel teli serleggel a kezében mond pohárköszöntőt romokban heverő versenytársai előtt: Nunc est bibendum! (most inni kell). A szellemesnek szánt mondat arra utalt, hogy a Michelin gumi beszippant minden útakadályt anélkül, hogy tönkremenne. A baba neve is a latin mondatból származik.

Négyéves korától összesen 43 nagyjátékfilmben játszott, és még csak 21 volt, amikor végleg otthagyta a filmvilágot. Felnőtt életében volt amerikai nagykövet Ghánában és Csehszlovákiában is.

Felkapott gyereksztárok nem csak ma vannak, régen is imádta a közönség az "annyira cukiiiiii" kis előadókat színpadon és filmben. Aztán ezek a gyerekek felnőttek, és próbálták megismételni a korai sikereket. Ez keveseknek sikerült, a többiek B és C kategóriás filmekben erőlködtek, eltűntek a süllyesztőben, és/vagy lepattant, megkeseredett alkoholisták, gyógyszer- és drogfüggők lettek. Néhány szerencsésebb (a problémái mellett) felnőttként is sztár maradt, mint Mae West, Judy Garland, Mickey Rooney vagy Elizabeth Taylor. Shirley Temple-re is ez az élet várt, de ő másképp csinálta.

Kaliforniában született 1928-ban, apja banktisztviselő volt, anyja színészi álmokat dédelgető háziasszony. Shirley szeretett énekelni és táncolni, a mamája fantáziát látott benne, és hároméves(!) korában beíratta egy tánciskolába. Itt fedezték fel, és 1932-től már szerződött színésznő volt, a Baby Burlesks rövidfilm sorozat egyik főszereplője. Napi 10 dollár gázsiért felnőtt ruhába öltöztetett, óvodáskorú gyerekek adták elő divatos filmek, politikai események szatirikus változatát, felnőtt dialógusokkal. (Ezt inkább nem minősítem.)

Azokban az időkben, amikor az emberek nem rajongtak a mosakodásért, az elviselhetetlen szagok ellen azért megpróbáltak védekezni. Nem annyira saját átható testszaguk zavarta őket, a környezetük és más emberek bűzét nem akarták érezni, erre kellett a finom illat. Meg a feltételezett gyógyhatások miatt.

Illat tekintetében most kihagyom az ókori görögöket, rómaiakat, egyiptomiakat és a távol-keleti népeket, csak a középkor végi-újkori Európára koncentrálok, mert itt az illatosítás szerepe másképp alakult, mint azokon a helyeken és azokban az időkben, amikor rendszeresen mosakodtak az emberek. A köztisztasági viszonyok is hajmeresztőek voltak, ezért a rossz szag állandó kísérője volt az életnek.

Vannak kételkedők, akik úgy vélik, csak az utazók leírásaiból lehet tudni a furcsa szagokról, de az nem mérvadó, mert ők idegenkedtek a más országbeli szagoktól. Ez teljes tévedés, mert a korabeli angolok, franciák, más nemzetiségűek írásaiban sok helyen vannak elejtett mondatok az őket hazájukban körülvevő bűzről. Persze némi (=rengeteg) izzadságszag nem zavarta őket, jóval később jött el az az idő, amikor csak fürdés után, dezodorral és/vagy parfümmel „körülbástyázva” merészkedik társai közé az ember.

Helena Rubinstein megmutatta a 20. századi nőknek, hogyan ápolják a bőrüket, és izgalmas luxuskozmetikumokat ajánlott nekik (persze nem ingyen). Elterjesztette a hidratáló arckrémet, neki köszönhetjük a vízálló szempillaspirált, a színezett púdert, a bőrtípusok megkülönböztetését, és az elsők között figyelmeztetett a túlzott napozás bőrkárosító veszélyeire. Egész életét a szépségiparnak szentelte, kevés szabadidejében pedig műgyűjtő és filantróp volt.

A szépségápolás virul, de felmerülő kérdés időnként még ma is, hogy a nők sminkeljenek-e, vagy elégedjenek meg adott kinézetükkel, mert hát ugye az a természetes (még akkor is, ha nem túl vonzó arcvonásokat, problémás bőrt osztott nekik a sors). Helena Rubinstein nem hitt a megváltoztathatatlanban, ő úgy vélte, a gondos bőrápolás és a smink csak növeli egy nő vonzerejét, és magabiztosságot ad neki. Nem valami vastag „vakolatrétegre” gondolt, hanem odafigyelésre és ésszerű korrekcióra, olyasmire, amit mindenki megtehet magáért. Így értette azt, hogy csúnya nő nincs, csak lusta. Az aprócska, mindössze 147 centi magas nő erre épített egy egész beauty birodalmat.