A csipke a 16. századtól a divatos öltözék (nagyon drága) része volt, és századokon át trendi elemként az is maradt. Néha szinte tetőtől talpig beborította a divatkövető előkelő nőket, de a férfiak is buzgón pompáztak benne. A finya szerint társaságban nem is lehetett megjelenni nélküle, mint gróf Teleki Józseftől megtudhatjuk.

A középkori csipkekészítés még megmaradt a kolostorok falai között, szorgalmas apácák munkájaként.  15. századból már maradtak is fenn egyszerűbb csipketöredékek, például a svédországi Riddarholmen templomában találtak ilyent (selyem- és fémfonalból készült), de ez még nem nagyon hasonlított a későbbi légies csipkékre.

A világi felhasználás nagyjából 1450 után kezdett lassanként terjedni Európában. Az áttört szerkezetű, szépséges mintákat alapvetően kétféle technikával készítették, mindkettő nagy ügyességet és rengeteg időt igényelt, következésképpen csipkéhez csak horror árakon lehetett hozzájutni. Ez persze felkeltette az uralkodók és előkelők figyelmét: amúgy is vagyonokat érő öltözékeiket leheletfinom csipkével turbózták fel, evvel is hangsúlyozva, mennyire gazdagok.

Rengetegféle csipke létezik (horgolt, kötött, csomózott stb.), de a két legfontosabb csipkefajta a varrott vagy tűcsipke és a vert csipke, más néven klöpli. Előbbit végtelen türelmű nők egy textilre rögzített minta alapján egyetlen varrótűvel és fehér len- vagy selyemfonallal készítették, a gomblyukvarrásra hasonlító öltésekkel (ha ez még ismerős valakinek egyáltalán), utóbbihoz viszont több eszköz kellett.

A vert csipke létrehozása ugyanis gyorsabb, de kevésbé egyszerű volt, mivel sok szálból készült. Fonalakkal felszerelt orsókészlet (ezek a fából vagy csontból formált verőpálcák) kellett hozzá, valamint egy henger, amire a mintát gombostűkkel felerősítették, és ezekre a tűcskékre hurkolták megfelelő módon a fonalakat a verőpálcákról. Az éppen nem használt szálakat félre lehetett húzni a verőpálcákkal együtt, így nem gabalyodtak össze az bonyolult mintákhoz szükséges fonalak. Ez fontos szempont, mert akár több tucat verőpálcát is használtak egy-egy csipke elkészítéséhez. Gyakran arany- és ezüstszálakkal díszített, komplikált mintákat alkottak. A kész szakaszokból a kis tűket kihúzkodták, és újra felhasználták a minta többi részénél.

Hányatott sorsú szimbólumunkat ma már nemigen nevezzük szalagrózsának. Kokárdaként ismerjük, jó esetben megfelelően használjuk, rossz esetben korántsem a nemzeti függetlenség szimbólumaként szerepel, de minden március 15-e tájékán felparázslik a vita a helyes színsorrendről.

A francia cocarde (kakastaréj) szóból magyarosodott kokárdává, nálunk majdnem kizárólag a magyar színekből álló szalagból hajtogatott kitűzőt nevezzük így. Az ilyen nemzeti színű trikolórból formált szalagcsillag (így is nevezték régen) először az 1789-es francia forradalom idején jelent meg, a Bastille ostromát követő napokban terjedt el. A legenda szerint XVI. Lajosnak nyújtotta át Párizs polgármestere az első kokárdát. A fehér szín a monarchia, a kék és a piros pedig Párizs város színeit szimbolizálta. A francia háromszínű zászló, a piros-fehér-kék trikolor rövid úton trendi szimbólum lett. Ennek a mintájára készült más nemzetek kokárdája a későbbiekben.

A francia forradalmárok eredetileg sapkájukra rögzítették, Magyarországon viszont inkább a ruhára tűzték-tűzzük, a szív fölé.

Formája szerint tipikusan kerek, lehet két lelógó szárnnyal ellátott, de ma a keresztbe hajtott csíkforma is népszerű. A fogalom szélesebb körű, mint ahogy általában használjuk, jelenthet bármilyen sapkára vagy ruhára tűzött kerek jelvényt. Például a katonai sapkarózsa is kokárda.

Magyar földön a piros-fehér-zöld színösszeállítás először egy Mátyás-korabeli pecsétnyomón jelent meg, de ekkor még nem volt országos jelentősége. A továbbiakban a három színből összefont zsinórokat lehetett látni régi iratokon, de még mindig szórványosan.

És mit jelképeznek a színek? A piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld pedig a reményt jelenti, együtt a nemzeti egységet adják. Bár ez időnként kétségessé válik, amikor egyes csoportok kisajátítják a trikolort, és ilyenkor a nemzeti egység csak vágyálom.

Aki járt már szállodában, találkozott a hasznos kis kartonlappal, amit a külső ajtókilincsre lehet akasztani, ha magányra vágyunk, de nagy figyelmet nem szoktunk szentelni neki. Pedig készülnek kifejezetten érdekes darabok is, Kenyában például a párducos a nyerő.

Lenyűgöző DND (Do Not Disturb) tábla gyűjtemény keltette fel a figyelmemet a Flickr egyik zugában, és úgy éreztem, írnom kell ezekről a mindenütt ismert, de nem sokra becsült jelzésekről. Az egyedülálló gyűjtemény mintegy 9500 darabos, egy világot bejárt olasz, bizonyos Edoardo Flores rakta össze, és mutatja meg a világnak a neten.

A kis táblák használata egyértelműen világtrend, a hotelszobák kötelező felszerelési tárgya Európától Afrikáig, de legtöbbször egy semleges kinézetű, uncsi kis lapocskával találkozunk csupán, amire különböző nyelveken felírják a „Kérem, ne zavarjanak!” megfelelőjét. Este-éjszaka kiakasztjuk az ajtókilincsre, ha nem szeretnénk, hogy reggel korán a teljes fegyverzetben, porszívóval és törülközőkkel becsörtető szobaasszony riasszon fel legédesebb álmunkból. Többet általában nem is foglalkozunk vele.

Mióta létezik egyáltalán ez a jelzés? Eredetét a 20. század elejére teszik, de nincs pontos adat arról, hogy hol, mikor kezdték alkalmazni. Annyit tudni, hogy az Egyesült Államok hoteljeiben bukkant fel először, majd röviddel ezután a magukra valamit adó elegáns európai szállodák is felszerelkeztek vele. Aztán elterjedt Ázsiában és Afrikában (és persze Ausztráliában) is.

A DND kartonok előtti időkben a szállodai személyzet egyszerűen az óra járásához igazodott, a szobalány a neki előírt időpontban bekopogott, majd simán begyalogolt a vendég szobájába akkor is, ha még aludt, épp zuhanyozott vagy más, esetleg kényesebb privát tevékenységbe merült az áldozat. Panaszkodtak is a vendégek, ezért egy idő után az előkelőbb hotelek kieszelték az egyértelmű, feliratos megoldást.

Zongora a váróteremben, festmények a falon – így próbált egy 19. századi újító kedvet csinálni a közönségnek a földalatti vasúthoz New Yorkban. Ki ne várta volna szívesen ilyen luxuskörnyezetben a metrót?

Tudjuk, hogy a világ első földalatti vasútja (Metropolitan Railway) Londonban állt munkába 1863-ban, és hogy a második a mi sárga M1 metrónk, a „kisföldalatti” volt, amelyet 1896-ban, a millenniumi évben indítottak el. Utóbbi azóta már a világörökség része, és ugye ma is vidáman üzemel a nem túl kiterjedt budapesti hálózat egyik vonalaként. De mi volt a helyzet Amerikában?

New York a 19. század második felében óriásira nőtt város volt, ami egyre komolyabb problémákat jelentett. A közlekedést rémálomként élték meg az emberek, ott is próbáltak hát – lehetőleg tömegközlekedési – megoldásokat találni. A főbb elképzelések a magasvasút és a föld alá vitt közlekedés közt ingadoztak. A londoni földalattit nem találták túl vonzónak, hiszen ott eleinte valójában gőzvontatású vonatokat telepítettek a sok helyen felül nyitott alagutakba, mert a szellőzést még nem tudták másképp megoldani. Így is elég sok füstmérgezéses esetet jegyeztek fel.

Egy bizonyos Alfred Ely Beach az 1860-as években tiszta, füst- és korommentes megoldást eszelt ki a New York-iaknak, ez volt a pneumatikus földalatti vasúti rendszer, amely sűrített levegővel kívánta mozgatni a vonatokat az alagútban.

Beach egyébként mérnök és üzletember volt, egy lapkiadó család sarja, aki igencsak érdeklődött a technikai vívmányok iránt. Mellékszál, de érdekes, hogy egy barátjával együtt megvették a Scientific American című, ma is virágzó lapot, amelyben heti rendszerességgel tudósították az érdeklődő közönséget a legfrissebb találmányokról, és a lap a szabadalmak rejtelmeiben is eligazította az olvasókat. Nem mellékszál viszont, hogy a sűrített levegővel működő földalatti tervét a Scientific American közölte elsőként 1870-ben. Mellékszál 2: Beach később egy igen sikeres szabadalmi ügynökséget is alapított. Mellékszál 3: ez az ügynökség jegyeztette be Beach saját találmányait is, többek közt egy vakok számára készített írógépet.