A 18. század végétől az üdülőhelyeken fürdeni vágyó bátor hölgyek több rétegű, zárt flanel ruházatot viseltek, és harisnyában, cipőben, fejkendőben ereszkedtek a vízbe. A lóvontatású fürdőkocsiról. Ehhez képest az 1920-as évek lázadói már szinte (de csak szinte) ledérnek tekinthetők, pedig messze volt még a bikini.

A fürdőruha történetét a legrégebbi időktől a tangás bikini megjelenéséig erősen kivesézte már rengeteg könyv, blog, újságcikk. Engem az a rész érdekel ebből az evolúcióból leginkább, hogyan fedezték fel újra a szabadban fürdés örömét az emberek a 18. század vége felé – főleg a gazdagabbak, hiszen a szegények addig is használták fürdőkádnak a szabad vizeket –, és ettől kezdve milyen felszerelésekben próbálták élvezni a strandolást. Főként a nőkre gondolok, ők ugyanis eleinte hajmeresztő szabályrendszer alapján merülhettek csak a habokba, és ez leginkább az úgynevezett fürdőruhájukon látszott.

A vasúti hálózat kiépülésével először az elegáns tengerparti városok (később fürdőhelyek) látogatása jött divatba (séták a tengerparton, az erre a célra készült öltözékek felvonultatása, ismerkedés, társasági élet stb.), a fürdés csak később következett, de nehezített körülmények között. Szó szerint, ugyanis az erkölcsös hölgyek apró nehezékeket varrtak fürdőruhájuk (ma utcai toalettnek is sok lenne) aljára, nehogy a víz színén lebegjen a kelme, illetlenül felfedve a testüket. Itt megint a gazdagokról van szó, mert a kevésbé tehetősek nem voltak túlzottan finnyásak. Azt sem tudták, mi fán terem a fürdőruha, és meztelenül, vagy egy szál ingben lubickoltak egészen a viktoriánus kor szigorú és képmutató szemléletének elterjedéséig.

Minden fénytani érvnek ellentmondva, az első fürdőruhák jellemzően feketék vagy sötét színűek. A hosszú szoknya, a hosszú ujj, a nyakig zárt szabás, a nehéz flanel vagy gyapjúszövet magától értetődő volt. Úgy gondolták, megvédi őket a hideg víztől, és nem engedi lebarnulni a bőrt sem a napon (utóbbi meglehetősen pórias dolognak számított). Ha ez nem lenne elég: igazi úrinő (fekete) harisnyát és cipőt viselt tengeri fürdőzés közben. Hajukra sapkát tettek, kendőt kötöttek vagy kalap+kendő kombóval fedték be a fejüket. (És a Vatikán helytelenítette még ezt a fürdőruha szörnyet is.)

Ne úgy képzeljük el a dolgot, hogy a hölgyek valahol a parton átöltöztek és vidáman besétáltak a vízbe, majd a lubickolás végeztével víztől csöpögő (testre simuló!!!) klepetusban – ellenkező nemű sétálók vizslató pillantásainak kereszttüzében – kiballagtak volna a partra, hogy elheverjenek a fövenyen. Ilyen provokatív viselkedést nem engedett az illem. A tengerparton csak kifogástalan öltözékben jelenhetett meg egy hölgy. Mi volt akkor a megoldás? Hát a bolond fürdő etikett nélkülözhetetlen eleme, a fürdőkocsi.

A nagy ablakos, utcai üzleti portálok megjelenésével megnőtt a reklámozásra alkalmas hely, a gondos tulajdonosok pedig be is népesítették kirakataikat. Nemcsak egyszerű tárgyakkal, hanem vonzó, életnagyságú, divatosan öltöztetett babákkal is. Elárulom, hogy egy csinos kirakati babának akár egyéni karrierje is lehetett, példa erre Cynthia, aki társasági nő lett New Yorkban.

Az új divatot a korai időkben terjesztő utazó divatbabák kalandos világáról már írtam, de szerintem későbbi leszármazottaik, a modern kirakati babák elterjedése is érdekes történet. A szabók persze már a 18. században is használtak vesszőből, drótból vagy fából készült (fej nélküli) próbababákat, de ezek munkaeszközök voltak – ma is azok – és egyáltalán nem kerültek semmilyen kirakatba. Hiába nyílt ugyanis az utcára egy üzlet, nem voltak nagy ablakai. De nem is jutott eszébe senkinek az ilyen reklámozás, mivel a ruhák kézzel, lassan készültek, és egyediek voltak.

A 19. századig kellett várni: ekkor már tudtak nagyméretű, egybefüggő üveglapokat készíteni (ez kellett a kirakat kialakításához), a nagyvárosokban lassan az utcai közvilágítás is általánossá vált (este nem kellett lámpással a kézben botorkálni, lehetett sétálni is, és kirakatot nézegetni), feltalálták a varrógépet (ez megnövelte az előállított ruhamennyiséget, beindult a sorozatgyártás is). Létrejöttek az első nagyáruházak, és kivilágított kirakataikban megjelentek a divatosan felöltöztetett, kissé kezdetleges babák.

„Súlyos egyéniségek” voltak, többségük eleinte fej nélkül. Tulajdonképpen a szabóműhelyek próbababáit másolták. Nehéz vastalapzaton álltak, fából, bőrből vagy papírmaséból készültek. Kezük a testük mellett lógott, lábuk vagy párhuzamosan állt, vagy az egyik kicsit előrébb, ha voltak egyáltalán végtagjaik. Szerencsére nem sokáig maradt ez így, bár rögtön nagy sikert arattak.

A 19. század közepén egy párizsi kirakati babakészítő cég, a La Vigne újításkánt papírmasé fejet ajánlott a babáihoz. Nyerő húzás volt, a megrendelőknek tetszett, és minden gyártó azonnal utánozta őket. Most már a legnagyobb valósághűségre törekedtek. A fejeket papírmasén kívül viaszból vagy gipszből is készítették, a legtöbbet üvegszemmel és emberi hajból készült parókával. Sok babafej mosolygós volt, a fogsorukat fogászati anyagokból alkották. Hamarosan az egész kirakati baba igazi nőre kezdett hasonlítani. Bár némelyik megmaradt töredékes, viharvert példány engem inkább horrorfilm szereplőkre emlékeztet, zombi támadás után. :)

Ma egyre ritkábban kerül a kezünkbe gyufa: sokkal kevesebben dohányoznak (akik igen, azok öngyújtót használnak többnyire), a modern tűzhelyek elektromos gyújtásúak, és erősen lecsökkent a hagyományos begyújtást igénylő kályhák száma is. Nem is olyan régen viszont még a gyufásdoboz, levélgyufa – mint állandó használati cikk – volt az egyik legjobb reklámhordozó. A 20. század első felének cégre szabott amerikai levélgyufái például elég látványosak voltak.

A gyufacímkék és gyufásdobozok szerelmesei most nyilván méltatlankodnak, hogy nem az ő kedvenceiket mutatom be. És igazuk van, mert csak az interneten böngészve is elképesztően gazdag gyufacímke készlet tárul elénk, rengeteg köztük a művészi, vicces vagy egyszerűen szép. Engesztelésül idetettem kettőt a győri Xantus János múzeum gyűjteményéből, a Győri Gyufagyár termékei. A levélgyufa csak egy ifjabb alfaj, tudom én, de lenyűgözött, hogy mit hoztak ki belőle az amerikaiak.

Az előzményekről annyit, hogy Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufát csak a 19. század elején találták fel. Ehhez nekünk, magyaroknak is van közünk Irinyi János révén, aki a zajtalan és robbanásmentes biztonsági gyufát 1836-ban, vegyészhallgató korában szabadalmaztatta. A találmányt később eladta Rómer István bécsi gyógyszerésznek, aki meg is gazdagodott belőle. Irinyi nem. (Az első magyarországi dörzsgyufagyár egyébként 1834-ben nyílt meg.) A gyufa használata világszerte gyorsan elterjedt. Hamar felismerték benne a reklámlehetőséget is.

 A levélgyufa az USA-ból indult hódító útjára, bizonyos Joshua Pusey philadelphiai jogász alkotta meg 1892-ben, de ez még nem teljesen hasonlított az általunk ismert formára. Azt Charles Bowman alakította ki, szintén 1892-ben. Így aztán a téma kutatói ma is vitatkoznak rajta, kit kell elsőnek tekinteni. A Diamond Match Company (máig ez a vezető amerikai gyufagyártó cég) mindenesetre elkezdte gyártani, nagy sikerrel.

Bár a villát már a bronzkorban is ismerték, a késsel és a kanállal ellentétben, meglepően sokára lett elfogadott evőeszköz. Használatát férfiatlannak ítélték, és jó ideig az egyház sem pártolta. A 17. században már divatossá vált, de még kellett egy évszázad, amíg az étkészletek oszlopos tagja lett belőle.

A legrégebbi villákat Kínában találták, a bronzkori Qijia (csi-csia) kultúra (i.e. 2400-1900) temetkezési helyén, csontból készültek, és nem tudjuk hogyan használták őket. Ezt csak azért említem, mert mutatja, hogy ez az eszköz igen régi múltra tekint vissza. A görögök és a rómaiak is ismerték. A New York-i Metropolitan múzeumnak például van egy gyönyörű, 3. századi, római, ezüst kanál+villa kombója, de a tudósok azt feltételezik, a villarészt csak arra használták, hogy a tálból átemeljék az ételt a tányérra. Vagyis tálaltak vele.

Ha tovább ugrunk az időben, megnézhetjük, hogy például a párizsi Louvre múzeum csinos bronzvillákkal rendelkezik a 8-9. századi Iránból, mert hát arrafelé is használták. A villa konyhai segédeszközként (hússütésnél), tálalóeszközként szerepelt hosszú ideig. A bizánci birodalomban kezdték evőeszközként alkalmazni.

Az első középkori feljegyzés a villáról, mint evőeszközről Velencében készült, a 11. században. Domenico Selvo dózse ugyanis a bizánci császár lányát, Dukasz Teodórát vette feleségül, aki magával hozta a házasságba a villáját is. És evett vele. Ezt onnan tudjuk, hogy damiani Szent Péter (történetünk idején bíboros, szent csak évszázadokkal később lett) helytelenítő leírást készített a jelenségről. Eszerint Teodórának „olyan fényűző szokásai voltak, mint hogy étkezéskor az ujjaival nem érintette meg az ételt, hanem az eunuchjaival minden fogást kicsiny darabokra vágatott fel, amelyeket aztán a szájához közelített egy aprócska, aranyból való, kétágú lándzsaféle eszköz segítségével, és épphogy megkóstolt.” A leendő szent annyira megbotránkozott Teodóra furcsa evési szokásán, hogy amikor a dózsefeleség később pestisben meghalt, úgy nyilatkozott, ez isteni büntetés volt eme hiúsága miatt.