Hogyan zajlott ez a tevékenység a nekünk természetes mosógép (a nők legjobb barátja) nélkül? Mostak egyáltalán? Hol? Mivel? És mit csináltak a foltokkal?
Tudjuk, hogy a középkori Londonban (és más városokban is) az asszonyok főként közösségi mosóházban mostak. Itt némi pénzért lehetett melegített vízhez jutni, és rendelkezésre álltak dézsák is. Ez teljesen női terep volt, tevékenység közben a hírek kicserélésével, vagyis némi pletykával lazíthatták a kőkemény(!) fizikai munkát. És nekik könnyebb volt, mint a falusi nőknek, mert vidéken nem volt közösségi mosóház. Mivel általában a férfiak foglalták írásba az őket körülvevő dolgokat, és ők ugye nem vettek részt a mosásban, elég kevés adat maradt fenn, ami eligazíthatna bennünket a középkori szokásokat illetően. De azért van ilyen.
Megmaradt például egy útmutató, a Le Ménagier de Paris (magyarul párizsi lakosnak vagy párizsi gazdának lehetne fordítani az ófrancia kifejezést), amely 1393 körül született. Egy idősödő lovag írta ifjú (több mint 20 évvel fiatalabb) feleségének, azzal a céllal, hogy praktikus tanácsokkal lássa el: az első fejezetekben a rangos asszonyok társadalmi és vallási kötelezettségeiről ír, a második részben a háztartás vezetéséhez ad részletes instrukciókat. Itt szó esik a mosásról is. (Megjegyzem, külön konyhai blokk is van benne, receptekkel, menüsorral.) És persze egyéb kéziratokban is találhatók információmorzsák.
Az tudható, hogy a hideg ellen védő felsőruházatot nem mosták gyakran (ahogy mi sem tisztíttatjuk például a kabátunkat minden használat után). Csak kirázták, hogy eltávolítsák a port, esetleg száraz ágakból készített porolóval kiverték belőle, vagy lekefélték. Az egyéb felsőruhákat főleg dézsában mosták otthon, melegített vízben, óvatosan, nem túl gyakran. A meleg vízben végzett mosás sokáig nem volt általános, feltételezhető, hogy rendszeresen a kolostorok mosóházaiban kezdték alkalmazni. Az alsóneműt persze többször tisztították.
A bolyhos gyapjúból készült ruhadarabokat egyszerűen megnyíratták, ha a felületük elhasználódott, és már koszos csimbókok lógtak róla, így jutottak tiszta ruhához. Bevett szokás volt, de nem számított olcsó megoldásnak (angol földön 1 shillingbe került).
De mivel mostak? Mert hát általában a víz önmagában nem elég a tisztításhoz. Az eredetileg Észak-Európában honos szappanfű (saponaria officinalis) terjedt el, amikor felismerték a növény tisztító, és nem anyagroncsoló hatását. Sok múzeumban egyébként ma is ezt használják, ha a régi, kényes textileket kell megtisztítani. A mosóvízbe illatosítóként gyakran tettek szurokfüvet (origanum vulgare) vagy levendulát.
A "hardcore" mosószer mindig a (már az ókorban is ismert) lúgok közül került ki. Hamuzsírt, fahamut vagy szódát főztek össze állati zsírral, ebből lett a mosószappan. A textíliákat mosósulyokkal (vastag, téglalap alakú nyeles falap) csapkodták, illetve gyökérkefével vagy marhaszőrből készült csutakkal dörzsölték, hogy minél tisztább legyen a ruha.
A gazdagabbak (akár több) mosónőt alkalmaztak, sok helyen volt mosó helyiség, de főleg az udvaron zajlott az esemény, nagy dézsák és mosópad (ezen sulykolták a ruhát) használatával. A hivatásos mosónők a szappant is maguk készítették. A szegény családoknál maga a háziasszony végezte ezt a fárasztó munkát. A vízhordás, a dézsák megtöltése, tűzrakás, a nehéz, vizes ruhák emelgetése, sulykolása, öblítése, kifacsarása, teregetése roppant megterhelő műveletsor, és nem lehetett félbe hagyni holmi derékfájás vagy kimerültség miatt. Ezért aztán igazi nagymosás ritkán volt, leginkább csak nyáron. Úgynevezett közepes mosást kb. 8 hetenként illett tartani egy tehetősebb rendes háznál, ilyenkorra felgyülemlett több tucat ing, 8-10 ágytakaró és lepedő, tucatnyi asztalterítő, rengeteg szalvéta, törülköző, kötény. A kisebb tételeket, fehérneműt a köztes időben gyakran mosták, apránként.
A folteltávolításra is voltak módszerek a középkorban. A selyem, damaszt, szatén vagy más drága anyagon esett pecséteket például verjus-ben (verzsü) áztatták majd mosták, így szabadultak meg a foltoktól. A szó eredetileg zöld lét jelent, és az éretlen szőlőből kisajtolt, leszűrt savas folyadékot nevezték így. Folteltávolításon kívül elsősorban savanyításra használták. Készítését megörökítette a Tacuinum Sanitatis című 15. századi, rengeteg illusztrációval ellátott kézikönyv. (Manapság a csúcsgasztronómia újra felfedezte trendi savanyító szerként.)
A zsír- és olajfoltos ruhadaraboknál többnyire egy kevésbé vonzó megoldást alkalmaztak: a foltos részt felmelegített vizeletben áztatták két napig, majd ki kellett nyomkodni (nem csavarni!), aztán öblíteni, szárítani, és a folt eltűnt (jó esetben). A fennmaradt útmutatók alapján úgy tűnik, a vizelet ilyenfajta felhasználása makacs trend volt hosszú évszázadokon át.
A szárítást főként bokrokra, fűre való gondos kiteregetéssel oldották meg, és a nap jótékony hatására bízták – tavasztól őszig ez megfelelő megoldás volt. A nap ki is fehérítette a vásznakat, egyéb fehér ruhaféléket. Gazdag helyeken télen bent szárítottak a házban, és külön tüzet raktak a szárítókötél alá, hogy minél hamarabb megszikkadjanak a ruhák.
A szegények persze kevés textillel és ruhával rendelkeztek, ők nem is gyűjtötték óriási halomba a mosnivalót. Nyáron nem volt probléma, a folyóban, patakban kimosták, parti köveken sulykolták, végül öblítették a ruhát, minden hamar száradt, de télen többnyire lemondtak a tiszta holmi öröméről, mert vízhez is nehéz volt jutni, száradás helyett pedig a szabadban csonttá fagytak a ruhák. A házban nem nagyon volt hely teregetni, és sokszor ott is hideg volt, mert elég tüzelő sem akadt. Hát ilyenkor nem mostak.
Tulajdonképpen, ha belegondolunk, hogy mennyire gürcös dolog volt a tisztaság elérése az akkori lehetőségek között, érthető, hogy kissé másképp viszonyultak hozzá, mint manapság mi, itt Európa közepén a modern mosógépeinkkel.
