A sötét középkor elrettentő ismertetőjegyei között az élen szerepel a személyes higiénia hiánya. Mai tisztaság felfogásunk szerint ez nagyjából helytálló, ám akkoriban másképp gondolkodtak erről. Egyébként szoktak fürdeni is, amíg a szifilisz elterjedésével és a nagy európai pestisjárvánnyal meg nem fordult a trend.
Általában azt gondoljuk, hogy a (sötét) középkori Európában az emberek nemigen törődtek a testük tisztán tartásával. A 6. században élt ír szentről, Szent Fintanról úgy tudni, mindössze évente egyszer, húsvét előtt fürdött. Van okunk feltételezni, hogy nem kizárólag a szentté vált különc ír szerzetesek bántak csínján a mosakodással. Akkoriban a vikingeket például kifejezetten tisztaságmániásnak tartották, mert hetente vettek fürdőt. Sok ilyen példát találhatunk a történeti feljegyzésekben. De arról is olvashatunk, és korabeli képeket is találhatunk, hogy nem csak évente fürödtek a középkoriak.
Személyes higiénia létezett a középkorban is. Az emberek tudták, hogy néha kell arcot meg kezet mosni. Korabeli útmutatók kifejezetten állították, hogy időnként fontos megszabadulni a testre tapadt kosztól, tehát fürödni érdemes, de gondosságot és komolyságot igénylő tevékenységnek tekintették. Nem annyira a tisztaság érdekelte őket, hanem a vízben üldögélés (feltételezett) egészségügyi hatásai.
A Secreta Secretorum című, arabból fordított latin nyelvű 12. századi tanulmány kitér arra is, hogy a fürdés megkönnyítheti az emésztést is, de figyelmeztet, hogy a túl hideg víz szívgyengeséget, émelygést vagy ájulást okozhat. Az írás a tavaszt és a telet ítélte megfelelő fürdési időszaknak, és arra intett, hogy nyáron kerülni kell a fürdőt. Óv a túl hosszú fürdéstől is, mert az kövérségre és gyengeségre vezet.
Olasz földön, Burmi városában más szabályokat kellett betartani, hogy a fürdőzés egészségjavító hatásai érvényesüljenek. Fürdés előtt nem volt javallt az intenzív szexuális élet, de a teljes absztinencia sem. Üres gyomorral kellett a fürdőházba lépni, és csak akkor önthette az ember a fejére a vizet, ha már előtte simára borotválkozott, különben a szőrök csökkenthették a víz hatóerejét. 15 napos kúrát javasoltak, napi egy órányi vízben ázással, és ez állítólag 6 hónapra garantálta a jó egészséget. Ez ugye inkább gyógyfürdőszerű kategóriának tekinthető, keresztezve némi tisztálkodással.
Kevesen – az igazán tehetősek – engedhették meg maguknak a privát fürdőt, amely egy nagy, fa fürdődézsát jelentett, lepedőkkel kibélelve, hogy nehogy szálka menjen a testükbe. Sokszor kamillát, mályvát, köményt, és egyéb gyógynövényeket adtak a meleg vízhez, hogy az uraság ilyen-olyan nyavalyáit enyhítsék. A királyok gyakran luxusfürdőkkel nyűgözték le vendégeiket. Feljegyzések tanúsítják, hogy III. Edward angol király 1351-ben külön hideg és melegvizes csapokat készíttetett a fürdőkádjához.
A szegények számára ugyanakkor a saját dézsa (vízhordó személyzettel) nem volt opció, és vizet szerezni sem volt könnyű. Általában folyóról, patakból kellett vizet hordani, mivel vízvezeték nem volt. Nem pazarolták az energiát fölöslegesen, ha nagyon piszkosnak érezték magukat, megmerültek a patakban. Ha mégis szert tettek egy dézsafélére, és otthoni fürdésre szánták el magukat, órákig kellett szállítani és melegíteni a vizet. Így értelemszerűen az egész család ugyanabban a vízben fürdött. Elsőként a legidősebb, utolsónak a legkisebb. (Talán innen a mondás, hogy „ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket is”.) De ez a megoldás nem volt gyakori.
Bár a Római Birodalom bukása (i.sz. 476) után a római vívmányok nagy része is lassan feledésbe merült, a közfürdők nem. Sok helyen volt nyilvános fürdőház, nagyobb városokban akár több tucat is; a 13. századi Párizsban például 32, az angliai Southwarkban pedig 18.
Persze nem 0-24-es szolgáltatás volt ez, kongatással jelezték az érdeklődőknek, ha már elegendő vizet melegítettek, és lehetett befáradni. A kisebb városokban sokszor a pékség szomszédságába telepítették a fürdőházat, a kemencék melegét használva vízforralásra. Nyilvánvalóan nem túl gyakran jártak az emberek fürdőbe, de azért időnként betértek. (A napi alapos mosakodás egyáltalán nem vált trenddé, értelmetlennek is gondolták.)
A 15. századra a fürdőházak sok helyen fürdő+étterem+kupleráj kombóvá alakultak. Meztelen párok áztatták magukat a kádakban, kényelmesen eszegetve-iszogatva, és külön helyiségek álltak rendelkezésre a párosan „elvonulni” kívánóknak. Nem csoda, hogy népszerű szórakozóhelynek számítottak. Az egyház erősen rosszallotta, de nem tudott hatékonyan fellépni a fürdőházakban burjánzó szex és prostitúció ellen. A tisztálkodási lehetőséget csak nem lehetett betiltani.
A 15. század végétől aztán mintha elvágták volna, megszűntek a közfürdők. Az emberek pedig távol tartották magukat a víztől. Mi történt? Egész eddig a fürdőkről írtam, igen, de nem állítottam, hogy az általános tisztasági viszonyok hihetetlenül fejlettek lettek volna. Sőt. Nyílt csatornák, utcára kiöntött szemét, ürülék, kidobott állati tetemek, bűz, mocsok – ez volt a normál állapot egy középkori városban, és hát a házakat sem fertőtlenítették Domestosszal.
Sokan tetvesek és bolhásak voltak. A patkánybolhák csípése által elterjedt a pestis. A legnagyobb európai járvány 1346-53 között aratott (volt persze előtte és utána is, de ez a legpusztítóbb). A Wikipedián találtam is egy gifet, ami a rémisztő elterjedését mutatja. Emberek milliói(!) haltak meg Európa-szerte. A középkori pestis járványok összes áldozatát, minimum 75 millióra becsülik. És a szifilisz, a legelterjedtebb szörnyű nemi betegség is sokakat sújtott. Folyamatosan.
A késői középkor tudományos álláspontja szerint a víz terjesztette az ilyen betegségeket, a bőr meleg vízben kitágult pórusain keresztül szivárogtatta volna be a kórt a testbe. A teória alapján a kitágult pórusokon keresztül aztán a levegőben terjedő fertőzések is bejutottak a szervezetbe. Következtetés: a víz a betegségek legfőbb okozója, tehát rossz. A sok járvány, haláleset, betegség lassanként megpecsételte a fürdés sorsát – nem volt többé trendi. A fürdőházaknak leáldozott.
Így a 16. század, az Újkor embere már megszakítás nélkül ragadt a mocsoktól. A további, igencsak piszkos századok higiéniája (vagy annak hiánya) már nem ide tartozik, de nemsokára arra is sort kerítek.
