A 19. század első felében a szoknyaméret újra elkezdett növekedni, és hamarosan terjedelmes abroncsszoknyaként, krinolin néven boldogította a hölgyvilágot. És a karikatúra rajzolókat.
A divat szeszélye a panier időszaka után néhány évtizedre lelohasztotta a nagy szoknyákat, de az 1820-30-as évektől ismét duzzadni kezdtek a ruhák. Először csak egyre több, keményített alsószoknyával oldották meg a nőiesnek tartott alak elérését, és a nagy díszítőfelület biztosítását. Azután – mivel a hatást nem találták kielégítőnek, és nincs új a nap alatt – elkezdték tovább merevíteni az alsószoknyát, ezúttal lószőrből (crin) készített erős tartású anyaggal kísérleteztek. Innen származik a vertugadin és panier néven már régebben ismert testes szoknya új neve, a krinolin.
Az 1850-es évekre a divat egyre terjedelmesebb szoknyát követelt, és (milyen meglepő?!) megjelentek az alsószoknyán a bálnaszila vagy fém abroncsok. A következő lépés is kiszámítható: a krinolin kalitka, vagyis az önálló abroncsszerkezet kialakítása.
A divatkövető nők ujjongva üdvözölték, mert megszabadította őket a súlyos alsóruha rétegektől, amelyekbe belegabalyodva főként csak bukdácsolni lehetett. Ezúttal nem csak a gazdag hölgyek privilégiuma lett az új viselet, az alsóbb osztályok asszonyai is boldogan viselték.
A technika sokat fejlődött az abroncsszoknya korábbi időszakai óta, a tömegtermelés is segített, és a szabadalmaztatott acél krinolinvázat (tulajdonképpen egy harang alakú kalitkát) széles körben alkalmazták.
Lejárt a házi barkácsolás ideje, krinolinüzemek ontották a fontos divatkelléket, és kiszállították az erre specializálódott boltokba. A trend az európai terjedés mellett Amerikában is általános lett.
A váz alatt elég volt egy normál méretű alsószoknyát viselni (ennek örült minden érintett), de új probléma mutatkozott. A könnyű váz gyakran önálló életre kelt, és fellendülve illetlenül megmutatta az alatta rejtőző lábat. Ekkor terjedt el széles körben a hosszú szárú bugyogó, amely fehérnemű viselése korábban korántsem volt megszokott!
Az abroncskalitkát még csak fel lehetett venni egyedül, de a ruhát csak segítséggel tudta felölteni a divathölgy. Bonyolult és időigényes elfoglaltság volt előállítani a tökéletes megjelenést, de ez nem tántorította el az asszonyokat és lányokat (sőt kislányokat).
Ám veszélyek is leselkedtek a trendi nőkre. Sok korabeli újságtudósítás szólt a kandallótűztől lángra lobbant krinolinokról. Súlyos égési sérülések és halálos áldozatok is lettek, mert a szoknyát nem volt könnyű eloltani, és kibújni belőle sem volt egyszerű. Férfi áldozatok is voltak, akik az oltás során megégtek. Egy-egy szélvihar is könnyen felborította az abroncsszoknyás hölgyeket, és több nő a tengerben lelte halálát, mivel a szél besodorta, és a terjedelmes ruhában nem tudott kiúszni. Az ajtókon való átjutás vagy az utazókocsiban elhelyezkedés gondja ehhez képest állandó, de apró kényelmetlenség volt.
A számos gúnyolódó, ellenző persze a férfiak köréből került ki. Talán erről a divatdarabról készült a legtöbb gúnyrajz, és széles körben terjedtek, mert egyre több volt az újság, amiben megjelentek. A karikatúra rajzolók megélhetését nagyban elősegítette a krinolin, szorgalmasan csúfolták is.
Az 1870-es évektől a nők megelégelték a – könnyű szerkezet ide, látványos megjelenés oda – mindennapi tevékenységeket valójában korlátozó kényelmetlen szoknyát, de a nagy anyagfelületről és a pompázatos külsőről nem mondtak le. Megszabadultak hát az abroncskalitkától, és a rengeteg sok ruhaanyag hátrafelé kezdett terjeszkedni (a híres divattervező, Worth hathatós segítségével), hihetetlen méretű feneket kölcsönözve a hölgyeknek. Megszületett a turnűr.