Alig merem leírni: a híres francia haute couture atyja nem francia, hanem egy angol, bizonyos Charles Frederick Worth volt, aki mellesleg kitalálta az élő modelles divatbemutatót. Ő készítette Sisi koronázási ruháját is.
Természetesnek tartjuk, hogy évente kétszer a divat nagyvárosaiban (Párizs, London, Milánó, New York) menetrendszerűen megrendezik a divathetet, de eltöprengtünk már azon, hogyan kezdődött az egész? Amikor eszünkbe jut az haute couture (a magas szabászat), kire gondolunk? Chanel, Givenchy, Christian Dior vagy Jean Paul Gaultier jut eszünkbe? Persze, de tudnunk kell, hogy az „alapító atya” Worth volt.
Mélyen a 19. században járunk: hősünk 1825-ben született Angliában, ahol fiatal éveiben textilüzletekben dolgozott, és rengeteget tanult a finom anyagokról. 1846-ban költözött Párizsba, ahová egy textilkereskedelemmel foglalkozó céghez eladónak hívták, de gyorsan emelkedett a ranglétrán. Ekkor ismerte meg leendő feleségét, a boltban dolgozó csinos kisasszonyt, Marie Vernet-t is.
Az első élő manöken
Mint kitűnő kereskedő, Worth különféle módszerekkel kísérletezett, hogy az árut vonzóan kínálja a vevőknek. Marie Vernet-t használta élő modellként a sálak, anyagok esésének, lehetséges felhasználásának bemutatására. Ez újdonság volt, mert évszázadokon át csak felöltöztetett, - kérésre akár messziről - házhoz küldött divatbabákról tájékozódhattak a kiváncsi divathölgyek, hogy mi a módi. (A divatbabákat még háborúk idején is átengedték területükön a hadviselő felek, belátva, hogy a női divat nem ismer határokat.)
A közös sürgés-forgás közben Worth és Marie egymásba szerettek, össze is házasodtak, és a férfi ruhákat kezdett tervezni Marie számára, hogy örömet szerezzen, valamint a bolt anyagkínálatát az imádott nőn népszerűsítse. A ruhák tökéletesen szabottak, egyszerűek, elegánsak voltak, minőségük pedig átlag feletti. Marie-t látva egyre többen érdeklődtek Worth kreációi iránt, aki a textilbolt sarkában kis ruhaüzletet létesített. A vásárlók itt nem a saját ötleteiket varratták meg, hanem megnézték Marie-n Worth modelljeit, választottak, s a megvett darabot aztán rájuk igazították.
A ma sem ismeretlen marketing módszer szerint tehát Worth tervezett egy mesés ruhát, a darab csak Marie számára készült el, aki viselte a boltban és különböző társadalmi eseményeken (mint a mai sztárok pl. az Oscar díjkiosztón), a vevők pedig rohantak megrendelni.
Saját márka, haute couture és személyi stylist
Worth népszerűsége egyre nőtt, pár év múltán saját céget alapított 20 varrónővel. A főmanöken továbbra is Marie volt.
A csodálatos báli ruhák mellett Worth egész szezonra szóló kollekciókat is kezdett tervezni a kevésbé tehetős vevőkör számára. Ezen kívül kívánságra készített hálóingtől estélyi ruháig mindent magába foglaló személyi ruhatárat, és öltöztette a kor híres színésznőit, köztük Sarah Bernhardtot is. Fogalmazhatnék úgy is, ő volt az első személyi stylist.
Jellegzetes, méretre varrt, tökéletesen szabott és kivitelezett (haute couture) darabjait sokan próbálták másolni, ezért az eredetiséget – elsőként – a ruháiba varrt Worth névcimkével jelezte.
Divatparádé
Az említett, egész szezonra szóló, minden élethelyzetre kiterjedő kollekció mintadarabokból állt, és meghívott hölgyvásárlók kicsiny, válogatott csoportja élő „divatparádé” keretében tekinthette meg ezeket a sorban, lassan felvonuló próbakisasszonyokon, majd mindenki a saját méretében, az általa választott színben és anyagból rendelhette meg őket. Megszületett a divatbemutató.
Királyi szabó
Worth tudta, hogy a teljes sikerhez szüksége lesz egy befolyásos támogatóra, aki diktálja a divatot, ma az ilyet trendszetternek neveznénk. Meg is találta Pauline von Metternich-Sándor hercegnő személyében (képünkön persze Worth ruhában látható), akinek Marie mutatta be férje legjobban sikerült, művészi divatrajzait. A hercegnő azonnal rendelt két ruhát (darabját 300 frankért), s megígérte, egyiket viseli majd a legközelebbi udvari bálon. Állta a szavát, s a bálon a ruha feltűnt Eugénia császárnénak, III. Napóleon feleségének. A császárné és a hercegnő erről szóló beszélgetését Pauline az emlékirataiban idézte fel:
– Megkérdezhetem, Asszonyom, hogy ki készítette Önnek ezt a bámulatosan egyszerű és elegáns ruhát?
– Egy angol, Felség, egy csillag, amely felemelkedett a divat egén – feleltem.– És hogy hívják?– Worth.– Nos, – szólt a császárné – kérje meg őt, hogy legyen kedves, és látogasson el hozzám holnap reggel tíz órakor.Worth ezzel révbe ért, én pedig elvesztem, – írja a hercegnő – mert attól a perctől kezdve már nem lehetett 300 frankért megvenni a ruháit.
A császárnét hamarosan annyira lenyűgözte Worth munkája, hogy nemcsak megrendelője, támogatója, de legnagyobb rajongója is lett.
1864-re kizárólag Worth öltöztette a császárnét. Eugénia naponta sokszor váltott ruhát, hihetetlen nagyságú ruhatára irgalmatlan mennyiségű munkát adott a Worth divatháznak, amelynek persze nem ő volt az egyetlen megrendelője. A cég folyamatosan növekedett, hamarosan 1200 (!) varrónőt alkalmaztak. Worth Párizs és talán az akkori világ legkeresettebb és legdrágább divatszabója lett.
Sisi koronázási ruhája
A Worth divatház magas rangú vevői közé tartozott például Viktória brit királynő, Marija Fjodorovna és Alexandra Fjodorovna cárné vagy a dán királyné. Worth a magas rangú vevőknek időnként kölcsönzött is különféle alkalmakra ruhát, mert szerinte a reklám miatt megérte. (És persze – akárcsak ma – nem minden gazdag hölgy szeretett sokat fizetni.) Ferenc József neje, a világszép Erzsébet császárné, a híres Sisi is vásárolt náluk.
Akkor is egy lenyűgöző Worth kreációt viselt, amikor 1867-ben magyar királynévá koronázták. Sisi koronázási ruhájának tervezésnél a mester figyelembe vette a magyar női díszruha jellegzetességeit, ennek alapján készítette el a gyönggyel, csipkével díszített, fátylas-kötényes öltözéket. A fehér selyemszoknyás, szalagcsokros, csipkeujjas, fekete bársonyderekas ruha nem maradt fenn, mert részeit különböző egyházi intézményeknek ajándékozták, de korabeli fényképek alapján nemrégiben rekonstruálták, és ma is megtekinthető a bécsi Hofburgban.
Új trend: a turnűr
A korszak divathölgyeit rabul ejtette ruhákhoz felhasznált anyagmennyiség (mennyi díszítőfelület!), de szívesen lemondtak a kényelmetlen krinolinról, ha nem kellett lemondaniuk a sok, fenségesen redőzött anyagról.
Worth megtalálta a megoldást. Eltüntette az egész fém vagy csont abroncsszerkezetet a nők szoknyája alól, így a trendi hölgy végre széltében befért minden ajtón, és elég volt egy széknyi hely, hogy le tudjon ülni. De akkor hogyan maradt meg a sok redőzés, díszítés, anyagbőség? Hát a turnűr segítségével. Becsületes magyar nevén farnövelő párnácska, amelyet az említett testrészre rögzítettek a ruha alatt, többnyire egy kis fémváz segítségével. Így a ruha megemelkedett, több hely keletkezett anyagpazarlásra. Hátul csokorba fogták, szalagokkal díszítették az anyagát, és bár a nőt több méter anyag takarta-borította növelendő a dekorativitást, mindenki tudta, hogy ennek a viseletnek bizony van szexuális felhangja is, csak nem beszéltek róla. És mindenki hordta. Worth győzött.
