Franciaországban Eugénia császárnéval együtt diktálta a trendet, Bécsben a társasági élet középpontjában állt. Divatklubot hozott létre, zeneszerzőket pártolt, és egyszer még párbajozott is.

Pauline apja a híres Sándor Móric gróf, az ördöglovas. A nyaktörő lovas mutatványairól ismert, temperamentumos gróf mindenki meglepetésére vette feleségül a csendes, visszafogott és szép Leontine Metternich grófnőt, akivel aztán boldog házasságban élt. Lányuk 1836-ban Bécsben született. A boldog nagyapa a nem kevésbé híres Metternich kancellár volt. Aki később Pauline apósa is lett.

A zabolátlan természetű, erős hangú Sándor gróf nagyon szerette kislányát, de ez nem akadályozta meg abban, hogy bátorság- és erőpróbáknak vesse alá, ezért a kis Pauline meglehetősen tartott apjától, akit persze csodált is elképesztő lovas tudománya miatt.

Amúgy előkelő neveltetésben részesült, majd húszéves korában szülei édesanyja féltestvéréhez, Richard Clemens Metternich von Winneburghoz adták őt férjhez. Így aztán a nagybátyja lett a férje, nagyapja pedig az apósa. Bizarr arisztokrata megoldás. És bár a férje meglehetősen sok időt töltött testközelben színésznőkkel és operai művésznőkkel, a házasság működött. 39 évig, a férfi haláláig tartott, három lányuk született.

Láthatjuk, már Pauline életrajzi adatai sem szokványosak, de élete sem volt az. Férje először Drezdában, majd Franciaországban lett osztrák követ. 12 évet töltött a pár III. Napóleon Párizsában. Elmondhatjuk, hogy Pauline teljesen beilleszkedett: az elegáns Eugénia császárné bizalmasa és barátnője, a párizsi előkelő társaság lelke lett. Szalonjában mindenki megfordult, aki számított. Népszerűségét mutatja, hogy Edgar Degas is megfestette őt (egy fénykép alapján).

Igazi jó ízlésű divathölgy volt, imádta a szép ruhákat, divatújdonságokat. Sok párizsi dáma utánozta öltözködését. Ő mutatta be Charles Frederick Worth-t a divatdiktáló császárnénak, ezzel elindítva az angol divattervező pazar karrierjét, és az haute couture megszületését (erről részletesebben itt írtam). Pauline később is Worth rendszeres vásárlója maradt.

A hercegnő nem csak a divatban teremtett trendet. Mivel zeneimádó volt, sok zeneszerzővel ismerkedett meg, levelezett velük, és segítette őket. Ezek sorába tartozott Liszt, Gounod, Saint-Saëns, Smetana és Wagner. Sok opera rövidített, szalonelőadását szervezte meg, ezzel is népszerűsítve a – ma már persze világhírű – szerzőket. Például Wagner A Niebelung gyűrűje című operaciklusát így mutatta be Párizsban. A rendezést is magára vállalta, és énekesként is szerepelt. A Tannhäusert is az ő kezdeményezésére mutatta be a párizsi operaház, bár ez sajnos bukás volt, csak háromszor játszották. Wagner egyébként egy zongoradarabját neki ajánlotta.

A Metternich házaspár 1871-ben tért vissza Ausztriába. Ettől kezdve Pauline a bécsi társaság középpontja lett, és kulturális, társasági események fáradhatatlan szervezőjeként működött. Erzsébet császárnéval viszont nem voltak barátnők. Mivel Erzsébet természeténél fogva irtózott a reprezentálástól, társasági szereplésektől, divatirányító sem kívánt lenni, így nemigen szenvedhette a társasági életben állandóan aktív, vezető szerepet vivő, igen népszerű hercegnőt. Pauline viszont kissé lenézte az „egyszerű” bajor királyi származású Erzsébetet, és úgy gondolta, nem igazán alkalmas a császárnéi feladatokra, nem igazi hangadó nagyasszony (utóbbiban igaza is volt).

Pauline Bécsben sem lett hűtlen a zenéhez és a zeneszerzőkhöz: egyik pártfogoltját, Smetana cseh zeneszerzőt bevezette a zenei körökbe (párizsi ismerőseinél is beajánlotta), és neki köszönhető, hogy Az eladott menyasszony című vígoperát bemutatták a császárvárosban, méghozzá nagy sikerrel.

A hercegnő az udvari körök divatikonjává vált, és divatfronton fáradhatatlan volt. A monarchia szabócégeinek felvirágoztatására 1882-ben divatklub megalakítását kezdeményezte, amelybe a jelentős divatszabók és társasági hölgyek egyaránt beléptek. Később részt vett az első bécsi divatkiállítás szervezésében. Virágkorzót is szervezett a Praterben, amelyen felvonult az összes jelentős bécsi divatcég. A bécsiek igazi nagyasszonynak tartották, a fővárosban ma is őrzi emlékét egy róla elnevezett utca, a Paulinengasse.

És akkor a párbaj. 1892-ben a bécsi zenei és színházi kiállítás dekorációját illetően Pauline annyira összekülönbözött Kielmannsegg grófnővel, hogy egyéb megoldás nem mutatkozott, a döntéshez meg kellett küzdeniük egymással. Úgynevezett emancipált párbaj volt ez, csak női szereplőkkel. Egy hercegnő és egy grófnő volt a két segéd.

Az ellenfelek félmeztelenül álltak ki egymás ellen. Ugyanis az ilyenkor kötelező orvosi segítségként jelen lévő Lubinska bárónő úgy vélte, ha ruhán keresztül szúrják meg egymást, a sebbe esetleg belekerülő textildarabkák fertőzést okoznának, és a becsületbeli ügy halálossá is válhat. Jogos aggodalom volt, a sebfertőzések sok bajt okoztak akkoriban. Férfiak nem látták a vívást, így a ruhátlanság nem okozott gondot (a hölgyeket a helyszínre szállító kocsisok és inasok távolabb, és háttal álltak). Pauline a karján sérült meg kissé, Kielmannsegg grófnő pedig az orrán. Végül a hercegnő győzött, tehát a dekoráció az ő elképzelése szerint valósult meg.

A férje halála utáni időkben sok időt töltött Bajnán, a Sándor család birtokán, de legendás bécsi szervező tevékenységét sosem adta fel. Az első világháború kitörése után például nagy tejakciót szervezett a bécsi gyerekek javára, később pedig a 80. születésnapjára kapott ajándékokat egy kórház megsegítésére ajánlotta fel. Arra is jutott ideje, hogy emlékiratait megírja. 1921-ben halt meg. Nem volt hétköznapi nő, az biztos.