Ellentétben a különféle, csak Magyarországon világhírű művésznőkkel, Bánky Vilma a némafilmes korszak világszerte ismert ikonja lett. Az MGM filmstúdió nagyszabású marketing kampánnyal indította a színésznő amerikai karrierjét. Később ingatlanügynöknek és golfozónak sem volt rossz.

A némafilmek csillaga, a magyar Bánky Vilma, eléggé rövid, ámde igazi, világraszóló karriert csinált Amerikában. A bemutatott 24-ből mindössze 8 filmje maradt fenn épségben, ma alig tudják az emberek, ki is volt, de a hollywoodi Walk of Fame-en mégis kapott csillagot, mert ott úgy ítélték meg, hogy komolyan hozzájárult a film felemelkedéséhez.

Koncsics Vilma néven született Nagydorogon, egyszerű családban. Születési évként 1898 és 1903 közötti számok szerepelnek a különböző életrajzokban, de a legutóbbi kutatások szerint 1901 a hiteles. (Az eltérések főleg azért vannak, mert fiatalon kezdett játszani, és eleinte próbálta kicsit „öregíteni” magát, úgy vélte, akkor jobban elfogadják a szakmában.) Az egyszerűbben kiejthető Bánky nevet később vette fel külföldi karrierje miatt.

A család Budapestre költözött, Vilma gép- és gyorsírást tanult, és mivel keresetére szükség volt, el is kezdett dolgozni, de már ekkor színésznő szeretett volna lenni. Spórolt pénzéből beiratkozott Bolváry Géza filmiskolájába, és Somlay Artúr is foglalkozott vele magántanítványként. Hamarosan kisebb szerepeket kapott a Belvárosi Színházban.

Első filmje a Tavaszi szerelem (1920) volt, az ehhez készült próbafelvétele (mindössze 20 másodperc) megmaradt, megtekinthető itt. A szerepet megkapta, és sikere is volt: megkezdődött filmes pályafutása. Ezen kívül jelentékeny magyar filmje volt még a Veszélyben a pokol és a Vita Nova, sajnos egyik sem maradt fenn.

Első külföldi főszerepét, az Im letzten Augenblick (Az utolsó pillanatban, 1920) című filmben, Berlinben játszotta, áttörés lett. Ekkortól német és osztrák filmgyárak versenyeztek érte, partnerei híres férfiszínészek voltak (pl. Max Linder, Petrovics Szvetiszláv). Sokat forgatott, főleg Berlinben élt, de itthon is filmezett. És így teltek a dolgos, nagyon sikeres évek 1925 elejéig. A környező országokban már ismert sztár lett.

Ekkor utazott Európába – és Budapestre – Sam Goldwyn producer, a Metro Goldwyn Mayer stúdió egyik vezetője. Tehetséges új színészeket keresett hollywoodi filmjeihez. Bánky éppen itthon forgatott egy német filmet. A producer séta közben egy kirakatban látta meg a fényképét, meg akarta ismerni, biztos volt benne, hogy kincsre talált. (A filmsztárokat már akkor is hype-olták, többek közt a trafikokban árulták fotóikat.) Goldwynt egy újságíró kalauzolta, aki megígérte, hogy összehozza Bánkyval.

Burleszkbe illő félreértés sorozat (a színésznő először azt hitte csak valami tréfa, hogy őt keresi a producer, a filmgyár pedig meg akarta akadályozni, hogy tárgyaljon az amerikai konkurenssel) után végül a kitartó újságíró segítségével a Keleti pályaudvaron találkoztak, mivel Goldwyn már letett Bánkyról, és épp távozni készült Budapestről. Vilma a forgatásról szökött el, talpig jelmezben, sminkben. A filmes mogul lemaradt ugyan a vonatról, de rövidesen – Bánkyt szerződtetve – elégedetten utazott el.

Vilma ötéves amerikai filmes szerződést írt alá (ez volt minden ábrándozó lány álma), de ő tehetséges is volt. A szerződés azért komoly kikötéseket is tartalmazott. Goldwyn nem volt elégedett a lány súlyával, szerződésileg fogyókúráznia kellett. 61 kg volt ekkor, ebből 7 kg-t kellett leadnia, és a szerződés szerint 2 kg-nál többet sosem hízhatott vissza, ha nem akarta elveszteni a munkáját. A feltételezett veszélyek miatt nem utazhatott repülőn, és mivel szeretett lovagolni, ott az ugratást tiltották meg neki.

Mielőtt hajón elindult Amerikába, Goldwyn rendelkezése szerint Párizsban új ruhatárat kellett beszereznie (Goldwyn fizette). A filmes nem lehetett elégedett az eredménnyel, mert mielőtt a sajtó elé eresztette Vilmát Hollywoodban, 10.000 dollárból még egyszer kistafírozta egy stylist segítségével, ezúttal amerikai divat szerint, mert az európai módit ott ekkoriban kissé lenézték.

Furcsának találták az amerikaiak, hogy munkán kívül nem sminkeli magát, de a megjelenése nagyon üde volt, azt hitték hát, hogy evvel akar új trendet teremteni. Talán sikerült volna, de Goldwyn ezen a területen is erélyes volt: hamarosan jött a smink, és a tökéletes frizura is.

Sam Goldwyn (mint már eddig is látszik) semmit nem bízott a véletlenre. Úgy vélte, az új sztárjelöltet minden látványos módon meg kell támogatni. Beindította a „The Hungarian Rapsody” kampányt. Így nevezte el a színésznőt, hogy még vonzóbbá tegye a közönség előtt.

Mérhetetlen mennyiségű estélyre hurcolta, rengeteg emberrel összeismertette, nyakra-főre fotóztatta (de az ő engedélye nélkül nem lehetett megörökíteni), képeslapokat, reklámokat helyeztetett ki róla, és az összes jelentős újság megkapott minden olyan adatot Bánkyról, amit Goldwyn hasznosnak látott. Azt természetesen percek alatt minden lap megtudta, hogy magyar, 163 cm magas, gyönyörű fehér a bőre, kék szemű, szőke, bájos és nagyon szép.

Személyes találkozáskor viszont azt is hamar megtudták, hogy nem igazán tud angolul és alig érthető az akcentusa, de mivel tényleg szép volt, ezt egyelőre megbocsátották neki, ő pedig elkezdett angolul tanulni. Mindenki izgatottan várta, mit produkál a magyar lány a filmvásznon.

Még egy filmjét sem mutatták be, de Goldwyn a szemét 100.000 dollárra, az életét 250.000 dollárra biztosította. Akadtak ennél magasabb összegű sztárbiztosítások (pl. Mary Pickfordé 1.500.000 dollár), de egy kezdő hollywoodi csillagnál ez is elég szép summa volt (és a főnök először látni akarta, mennyi pénzt termel a felfedezett).

Minden külső ragyogás ellenére hiányos nyelvtudása miatt és barátok nélkül elég magányos volt, nehezen viselte, hogy állandóan nyakába lihegett a sajtó, a csak báránybordából és ananászból álló hosszú fogyókúra sem tette boldoggá, és a stúdióbeli színésztársak is erősen áskálódtak ellene eleinte, mert sokallták a mindent elárasztó marketinget. Így kezdett forgatni.

Első amerikai filmje, a The Dark Angel (1925), amelyben Ronald Coleman volt a partnere, azonnal nagy siker lett. Anyagilag is, a stúdió tulajdonképpen arany tojást tojó tyúkra tett szert. Colemannel összesen öt közös filmet forgattak, Goldwyn őket szánta a legütősebb filmes szerelmespárnak.

A legnagyobb sikereit mégis Rudolph Valentino partnereként aratta, pedig csak két filmben – A fekete sas és A sejk fia – szerepeltek együtt. Valentinóval össze is barátkozott, és a színész kifejezetten vele akart játszani. Valentino 1926-ban sajnos hirtelen meghalt, így ekkortól Bánky fő partnere újra Coleman. Filmjeit az egész világon játszották, a közönség imádta, filmes ikon lett. A kritikusok is elismerően írtak a játékáról. 1927-ben a legnépszerűbb amerikai filmszínésznőnek választották.

A hangosfilm megjelenése véget vetett szédítő karrierjének. Megpróbálkozott ugyan a talkie-val, de hangját a közönség gyengének találta, és bár ekkor már jól tudott angolul, az akcentusa nem sokat javult. Greta Garbo átment ezen a teszten, ő nem. Későbbi elemzők szerint ennek az volt a fő oka, hogy Garbo egzotikus szépségnek számított, Vilmát pedig „csak” klasszikus szépségnek tartották. Az egzotikus szépség titokzatosságát csak növelte a nehezen érthető kiejtése, a „sima” szépségtől azt várták, hogy a kiejtése is legyen tökéletes. És Vilmának ekkor már kicsit elege is volt a filmforgatással járó őrületből.

A 30-as évek elejétől abbahagyta a filmezést, és férjével Rod La Rocque színésszel egy darabig színpadon léptek fel; meglehetős sikerrel turnéztak. Hamarosan azonban teljesen visszavonult, és férje karrierjét támogatta menedzserként. Amikor ennek is vége lett, La Rocque ingatlanügynökséggel foglalkozott, és Vilma ebben a munkában is eredményesen vett részt hosszú éveken át.

La Rocque és Bánky egyébként 1927-ben házasodott össze parádés, sztárvendégekkel telitűzdelt esküvő keretében, amit Goldwyn rendezett, és amiről a világsajtó boldogan tudósított. Ehhez képest a későbbiekben bulvár szempontból tökunalmas életet éltek: gyerekük nem született, de szerették egymást, semmi botrányos kilengés, semmi feltűnés vagy látványos pazarlás, csak szolid, nagypolgári jólét. Egyetlen különlegességként profi magyar szakácsot alkalmaztak, mert Vilma nagyon szerette a hazai ízeket, nem tudta megszokni az amerikai ételeket.

Mrs La Rocque – most már ezen a néven ismerték az egykori világsztárt – golfozni kezdett, és jó játékos lett belőle, az 50-es évektől többször nyert bajnokságokat. Még 80 évesen is aktívan játszott. Férje halála után teljesen visszavonultan élt, de idős korában gyerekek nevelését, tanulását, amatőr sportot támogató jelentős összegű alapítványt hozott létre Banky La Rocque Foundation néven.

Mielőtt meghalt, ügyvédjének meghagyta, halálhírét ne hozzák nyilvánosságra, mert megbántódott, hogy betegségében régi barátai elhagyták, nem látogatták. Így közel egy éves késéssel értesült a világ arról, hogy 1991-ben meghalt.

Álmát megvalósította, világkarriert csinált filmszínésznőként, akkor is, ha rövid volt a pályája. Én nem tudok más magyar színésznőről, aki a tehetsége okán lett világsztár. (Gábor ZsaZsára ne hivatkozzon senki, enyhén szólva nem releváns.)

A rengeteg vonatkozó weboldal mellett Rachel A. Schildgen: More Than a Dream: Rediscovering the Life and Films of Vilma Banky című könyvét használtam forrásként, néhány kép is innen származik. A többi kép: New York Public Library, Wikipedia, Public Domain.