Az emberek széles körében népszerű trendek, szokások, divatok mindig is kísértésbe hozták a hatalom mohó birtokosait, hogy megadóztassák ezeket. Nemcsak ma, hanem a múltban is. A régi időkben nem lévén internet, de elterjedt parókahasználat annál inkább, utóbbit adóztatták meg. Tudunk még például kalapadóról, és – milyen érdekes – szappanadó is volt már. A logika nem változott: az állami bevételek gyors növelésére mindenki fizessen újra olyasmiért, amit egyszer már megvett.
Parókát már az ókori Egyiptomban, Rómában is hordtak (a rómaiak különösen a szőke germán póthajra gerjedtek), de ismerték az asszírok és a perzsák is. Aztán a középkori Európában az egyház enyhén szólva nem pártolta a viseletet, így nem is nagyon dívott a használata.
A 16. századtól kezdett újra terjedni, de igazából a 17. század végén XIV. Lajos francia uralkodó hozta divatba. Hiába, a Napkirály igazi trendteremtő volt. Korán gyérülni kezdett a haja, viszont nem akart kopasz királyként mutatkozni alattvalói előtt, hát bevezette a parókaviseletet. És persze őt utánozta mindenki.
Ez persze csak az egyik irányvonal. A másik a szifilisz, amelyet nem tudtak igazán gyógyítani a 16. században (a penicillinre még várni kellett közel 350 évet). A század végére Angliában például járványszintet ért el ez a nemi kór, amely többek között vaksággal, fekélyekkel és kopaszsággal bélyegezhette meg áldozatát. A kopaszságról ezért mindenki a szifiliszre asszociált, így a pórul jártak parókát szereztek be, hogy elfedjék a szégyenletes hajhiányt.
A paróka lassanként az egészség egyfajta jelképe lett, ami egyre növekvő árában is megmutatkozott. A 17. században a divatos férfi paróka (főleg ők viselték, a nők inkább hajpótlással, a hajhosszabbítás korabeli megfelelőjével pompázkodtak) hosszú és göndör volt. A 18. századra már mindkét nem viselte a népszerű divatcikket, többnyire óriási méretű, fehér hajfelhő formájában. Ez már a rizsporos paróka ideje.
A finom, női hajból készült paróka drága volt, akár 1000 tallért is elkért érte az alkotó, magas rangúak hordtak ilyet. A közrendűek zsebének inkább megfelelő 10 talléros fajtát lószőrből vagy kecskeszőrből ügyeskedték össze.
Így éldegéltek elégedetten mind a parókakészítők, mind kuncsftjaik szerte Európában, német földön is. Egészen 1701-ig, amikor a porosz kormány arra a bölcs gondolatra jutott, annyira elterjedt ez a divat, hogy érdemes lenne megadóztatni. A jó ötletet tett követte. Minden paróka értékének 6 százalékát kellett befizetni adóként. A lerótt adó után bélyeget ütöttek a paróka belsejébe. Az adóbeszedést és ellenőrzést kiadták bérbe egy vállalkozónak. Az ellenőrzés úgy történt, hogy a vállalkozó emberei megállították a férfiakat az utcán, levetették velük a parókát, hogy lássák, van-e a belsejében adóbélyeg. Ebből a vegzálásból elég sok botrányos jelenet keletkezett, így egy évvel később finomítottak.
Egy királyi rendelet osztályokba sorolta az alattvalókat, és eszerint fizettetett velük. 1.osztály: miniszterek és főtisztek (vezérőrnagyig) – évi 2 tallér és 12 garas; 2. osztály: kamarai tanácsosok, bírák, katonatisztek (őrnagyig) – évi 2 tallér; 3. osztály: ügyvédek, katonák (zászlósig), kereskedők, művészek, borbélyok – évi 1 tallér és 8 garas; 4. osztály: kishivatalnokok, kiskereskedők, kézművesek – évi 20 garas; 5. osztály: minden egyéb férfiember – évi 12 garas. Adómentesek: papok, tanítók, 12 éven aluli gyerekek. Ezek szerint Poroszországban kisgyerektől miniszterig mindenki parókát hordott.
Angliában a 18. század vége felé jutottak a gyümölcsöző gondolatra, hogy a parókákra mértéktelenül alkalmazott rizsport (amely egyébként főként keményítőből készült) kéne adó alá vonni. Meg is tették. A hajporhasználóknak komoly pénzért igazoló passzust kellett szerezni a helyi békebírótól. A listát a helyi templom kapujára is kifüggesztették. Aki nem fizetett, külön pénzbírságot kapott. Ez a sarc lassanként véget is vetett az angliai rizsporos parókadivatnak.
Sebaj, kalapot még mindenki viselt. Pitt miniszterelnök ebben a tényben meglátta az újabb adóztatási lehetőséget. Nem is tétlenkedett, így 1784-től 1811-ig minden kalap után adót kellett fizetni angol földön. A kalapok belsejébe bélyegezték az igazolást, hogy adózott darabról van szó. Aki magának készített kalapot (és ezt bizonyítani is tudta), az nem fizetett. Ne tévedjünk, ez nem egy tréfás kísérlet, hanem komoly törvény volt. Ha például valakit bélyegző hamisításon kaptak, arra kivégzés vagy örökös száműzetés várt.
És végül egy adóötlet, amelyet abszurdnak találhatunk. Ez a szappanadó. Ismerősen hangzik? Mi még csak most kezdünk barátkozni (?) a gondolatával, de Angliában már a Stuartok idejétől bevezették. Nem is csoda, hogy az emberek sokáig meglehetősen ódzkodtak a sokba kerülő rendszeres tisztálkodástól. Egészen 1853-ig kellett várni a megszüntetésére.
