A nagy ablakos, utcai üzleti portálok megjelenésével megnőtt a reklámozásra alkalmas hely, a gondos tulajdonosok pedig be is népesítették kirakataikat. Nemcsak egyszerű tárgyakkal, hanem vonzó, életnagyságú, divatosan öltöztetett babákkal is. Elárulom, hogy egy csinos kirakati babának akár egyéni karrierje is lehetett, példa erre Cynthia, aki társasági nő lett New Yorkban.
Az új divatot a korai időkben terjesztő utazó divatbabák kalandos világáról már írtam, de szerintem későbbi leszármazottaik, a modern kirakati babák elterjedése is érdekes történet. A szabók persze már a 18. században is használtak vesszőből, drótból vagy fából készült (fej nélküli) próbababákat, de ezek munkaeszközök voltak – ma is azok – és egyáltalán nem kerültek semmilyen kirakatba. Hiába nyílt ugyanis az utcára egy üzlet, nem voltak nagy ablakai. De nem is jutott eszébe senkinek az ilyen reklámozás, mivel a ruhák kézzel, lassan készültek, és egyediek voltak.
A 19. századig kellett várni: ekkor már tudtak nagyméretű, egybefüggő üveglapokat készíteni (ez kellett a kirakat kialakításához), a nagyvárosokban lassan az utcai közvilágítás is általánossá vált (este nem kellett lámpással a kézben botorkálni, lehetett sétálni is, és kirakatot nézegetni), feltalálták a varrógépet (ez megnövelte az előállított ruhamennyiséget, beindult a sorozatgyártás is). Létrejöttek az első nagyáruházak, és kivilágított kirakataikban megjelentek a divatosan felöltöztetett, kissé kezdetleges babák.
„Súlyos egyéniségek” voltak, többségük eleinte fej nélkül. Tulajdonképpen a szabóműhelyek próbababáit másolták. Nehéz vastalapzaton álltak, fából, bőrből vagy papírmaséból készültek. Kezük a testük mellett lógott, lábuk vagy párhuzamosan állt, vagy az egyik kicsit előrébb, ha voltak egyáltalán végtagjaik. Szerencsére nem sokáig maradt ez így, bár rögtön nagy sikert arattak.
A 19. század közepén egy párizsi kirakati babakészítő cég, a La Vigne újításkánt papírmasé fejet ajánlott a babáihoz. Nyerő húzás volt, a megrendelőknek tetszett, és minden gyártó azonnal utánozta őket. Most már a legnagyobb valósághűségre törekedtek. A fejeket papírmasén kívül viaszból vagy gipszből is készítették, a legtöbbet üvegszemmel és emberi hajból készült parókával. Sok babafej mosolygós volt, a fogsorukat fogászati anyagokból alkották. Hamarosan az egész kirakati baba igazi nőre kezdett hasonlítani. Bár némelyik megmaradt töredékes, viharvert példány engem inkább horrorfilm szereplőkre emlékeztet, zombi támadás után. :)
Ma egyre ritkábban kerül a kezünkbe gyufa: sokkal kevesebben dohányoznak (akik igen, azok öngyújtót használnak többnyire), a modern tűzhelyek elektromos gyújtásúak, és erősen lecsökkent a hagyományos begyújtást igénylő kályhák száma is. Nem is olyan régen viszont még a gyufásdoboz, levélgyufa – mint állandó használati cikk – volt az egyik legjobb reklámhordozó. A 20. század első felének cégre szabott amerikai levélgyufái például elég látványosak voltak. 
A gyufacímkék és gyufásdobozok szerelmesei most nyilván méltatlankodnak, hogy nem az ő kedvenceiket mutatom be. És igazuk van, mert csak az interneten böngészve is elképesztően gazdag gyufacímke készlet tárul elénk, rengeteg köztük a művészi, vicces vagy egyszerűen szép. Engesztelésül idetettem kettőt a győri Xantus János múzeum gyűjteményéből, a Győri Gyufagyár termékei. A levélgyufa csak egy ifjabb alfaj, tudom én, de lenyűgözött, hogy mit hoztak ki belőle az amerikaiak.
Az előzményekről annyit, hogy
A levélgyufa az USA-ból indult hódító útjára, bizonyos Joshua Pusey philadelphiai jogász alkotta meg 1892-ben, de ez még nem teljesen hasonlított az általunk ismert formára. Azt Charles Bowman alakította ki, szintén 1892-ben. Így aztán a téma kutatói ma is vitatkoznak rajta, kit kell elsőnek tekinteni. A Diamond Match Company (máig ez a vezető amerikai gyufagyártó cég) mindenesetre elkezdte gyártani, nagy sikerrel.
Bár a villát már a bronzkorban is ismerték, a késsel és a kanállal ellentétben, meglepően sokára lett elfogadott evőeszköz. Használatát férfiatlannak ítélték, és jó ideig az egyház sem pártolta. A 17. században már divatossá vált, de még kellett egy évszázad, amíg az étkészletek oszlopos tagja lett belőle.
A legrégebbi villákat Kínában találták, a bronzkori Qijia (csi-csia) kultúra (i.e. 2400-1900) temetkezési helyén, csontból készültek, és nem tudjuk hogyan használták őket. Ezt csak azért említem, mert mutatja, hogy ez az eszköz igen régi múltra tekint vissza. A görögök és a rómaiak is ismerték. A New York-i Metropolitan múzeumnak például van egy gyönyörű, 3. századi, római, ezüst kanál+villa kombója, de a tudósok azt feltételezik, a villarészt csak arra használták, hogy a tálból átemeljék az ételt a tányérra. Vagyis tálaltak vele.
Ha tovább ugrunk az időben, megnézhetjük, hogy például a párizsi Louvre múzeum csinos bronzvillákkal rendelkezik a 8-9. századi Iránból, mert hát arrafelé is használták. A villa konyhai segédeszközként (hússütésnél), tálalóeszközként szerepelt hosszú ideig. A bizánci birodalomban kezdték evőeszközként alkalmazni.
Az első középkori feljegyzés a villáról, mint evőeszközről Velencében készült, a 11. században. Domenico Selvo dózse ugyanis a bizánci császár lányát, Dukasz Teodórát vette feleségül, aki magával hozta a házasságba a villáját is. És evett vele. Ezt onnan tudjuk, hogy damiani Szent Péter (történetünk idején bíboros, szent csak évszázadokkal később lett) helytelenítő leírást készített a jelenségről. Eszerint Teodórának „olyan fényűző szokásai voltak, mint hogy étkezéskor az ujjaival nem érintette meg az ételt, hanem az eunuchjaival minden fogást kicsiny darabokra vágatott fel, amelyeket aztán a szájához közelített egy aprócska, aranyból való, kétágú lándzsaféle eszköz segítségével, és épphogy megkóstolt.” A leendő szent annyira megbotránkozott Teodóra furcsa evési szokásán, hogy amikor a dózsefeleség később pestisben meghalt, úgy nyilatkozott, ez isteni büntetés volt eme hiúsága miatt.
A kislányok kedvelt játéka a babaház, gyártanak is rengeteg fajtát. Régen kézzel készült, és nagyon drága volt. Európában a 17. században kezdett divatba jönni, de akkoriban nem játékszernek szánták. Gazdag felnőtt nők birtokolták a gyönyörű darabokat, trendi státusz szimbólumnak és/vagy taneszköznek számítottak. 
Miniatürizált helyiségeket és tevékenykedő figurákat (pékség, hentes, kert stb.) több ókori egyiptomi sírban is találtak, de akkoriban vélhetően a túlvilági életet segítő modellek, kultikus tárgyak voltak ezek. Ázsiában sem volt ismeretlen az ilyesfajta kicsinyítés, de Európában a 17. századig csak elvétve fordult elő, itt ugyanis az egyház nem pártolta a földi javak eltemetését a halottakkal, pogány szokásnak tartották, a túlvilági életet is másképp képzelték el. Hosszú ideig leginkább csak a Jézus születését bemutató, betlehemi jászolos jelenetet alkották meg apró változatban (elöl nyitott helyiség + figurák + „berendezés”), ez nem ellenkezett a hittel.
A 17. századi Németországban azonban gazdag nemesi családoknál egyszer csak megjelentek a kifinomultan megmunkált miniatűr házak, amelyek nyitottak vagy nyithatóak voltak, és a bennük lévő apró tárgyak valós otthonok berendezését képezték le. Ezek a különleges építmények igazi látnivalót nyújtottak. Lehetett velük dicsekedni a látogatóknak.