Gyűrű, gyűszű, írótoll vagy bicska. Mi lehetett bennük a közös? Ezek az egyszerű tárgyak sokszor újdonságot – mikrofotót rejtettek. Volt közöttük szuvenír városkép, vallásos tárgyú vagy marketing célokat szolgáló fénykép, és persze erotikus (korabeli fogalmak szerint pornó) is. Stanhope lencse néven divat lett a dologból.

A fényképkészítés feltalálása után pár évtizeddel az újítók elkezdtek kísérletezni igen aprócska, mikrofotók előállításával is. Bizonyos John Benjamin Dancernek sikerült is, 1839-ben 3 négyzetmilliméter(!) nagyságú fotót készített, amit azonban szabad szemmel nem, csak mikroszkóppal lehetett látni sajnos. Azért sajnos, mert egy normál mikroszkóp akkoriban meglehetősen drága kütyünek számított. Dancer képei sokaknak tetszettek, csak éppen kevés helyre jutottak el, mivel nehezen lehetett megnézni őket.

Egy másik újító, a francia René Dagron 1857-ben megoldotta a problémát. Összekombinálta a Lord Stanhope által 50 évvel korábban kitalált egyszerű, hengeres mikroszkópot a mikrofotóval. Előbbit lekicsinyítette és lencsefelületeit átalakította (a lencsecsiszolás rejtelmeiben most nem merülünk el), utóbbit pedig felragasztotta az immár aprócska – alig 1 cm hosszú – mikroszkópféle egyik végére. Ez a művelet sem lehetett egyszerű, mert a fotó mérete tűhegynyi volt. A szemhez emelve az eszközt, láthatóvá vált a pirinyó kép. Stanhope lencsének nevezte el és szabadalmaztatta is a kis „nézőkét”, amely háromszázszoros nagyításban mutatta a fotót.

A stanhope-ot, mert pillanatok alatt köznév lett a találmány nevéből, bármilyen tárgyba be lehetett építeni. Ezt is a kitűnő üzleti érzékkel rendelkező Dagron ötlötte ki, és üzemet alapított a nagybani gyártásra. Nem is hiába, mert hamar divatos lett a különböző használati tárgyakba rejtett titkos mikrofotó birtoklása, nézegetése, és évtizedekig trendi is maradt.

Ma már azt sem igen tudjuk mire való ez a fura, kampós végű valami, de régen trendi kellék volt. A viktoriánus időszak sokgombos világában nélkülözhetetlen tárgy lett. És volt külön ruha-, kesztyű- valamint gallérgomboló is.

A viktoriánus kor vonzódott az innováció minden formájához, ezért akkoriban ezerféle apró kütyüt terveztek az élet megkönnyítésére és a kifinomultság jelzésére (bár, ha meggondoljuk, ez ma is pont így van). Ilyen gadget volt a cipőgomboló is, ami mindennapos háztartási kellék lett.

A legkorábbi írásos említés 1611-ből való, elmagyarázza, hogy a gomboló olyan eszköz, amellyel a gombot át lehet húzni a gomblyukon. Használata nem lett általános, de a 17. és 18. században a felső osztálybeliek azért használtak ilyent, díszes volt, és természetesen aranyból, ezüstből, egyéb drága anyagokból készítették.

A cipőgomboló akkor terjedt el lavinaszerűen Európában, amikor az 1880-as években a magas szárú, gombos női cipők jöttek divatba. A 19. század második felében a puha bőrcipőket váltották fel a merev bőrből készült, erős tartású darabok, amelyek ráadásul közvetlenül követték a láb vonalát, hogy kihangsúlyozzák a bokát (még a selyembrokátból készültek is szorosak voltak).

A gomblyukkészítéshez ekkor már gépet alkalmaztak, semmi akadálya sem volt hát, hogy sok apró gombbal záródjanak a divatos lábbelik, de ezeket kézzel kínszenvedés volt begombolni, így a gomboló hamar népszerű lett.

A baszk nők évszázadokon át büszkén viselték trendi, egyedien megformált fejdíszüket, de misére nem mehettek benne, mert az egyház férfi falloszra emlékeztető, szemérmetlen jelképnek tekintette a főkötőt. Be is tiltották. Többször.

A híres baszk főkötőről sokan azt gondolják, hogy a középkori, cukorsüvegre emlékeztető fejfedő, a hennin leszármazottja, pedig egyáltalán nem. A tocado vascót sokkal régebben, a 12. századtól kezdték hordani a baszk nők, a hennin pedig csak a 15. században jött divatba az európai hölgyek körében.

Típusra sem azonosak, mert a hennin egy merev vázra épített kalap volt, a baszk főkötőt pedig egy több méter hosszú vászon- vagy selyemsálból tekerték-kötötték fejükre a nők. Tulajdonképpen inkább a turbánnal áll rokonságban, ami nem is olyan nagy csoda, hiszen a 700 éves mór uralom az egész Ibériai-félszigeten hagyott különféle nyomokat.

A „szemérmetlen fallikus szimbólum”, ahogy a szigorú (és erős szexuális töltetű fantáziával küzdő) egyházatyák később nevezték, sok dolgot elárult ugyan viselőjéről, de a férfi nemi szervhez ezeknek az információknak egyáltalán nem volt közük.

Nevét nem igazán ismerjük, de munkáit igen: Marie Antoinette viselte a ruháit, számos fennmaradt portréján megcsodálhatjuk őket ma is. Mademoiselle Bertin volt az első személyi stylist (ráadásul királyi) és tervezőnő, akiből igazi sztár lett.

Ma minden sztárocskának lehet és van személyi stylistja, de a 18. században ez még nem volt divat. A francia Rose Bertin volt az első, híressé is vált, és ő nem állt meg a legmagasabb pozícióig, hiszen Marie Antoinette személyes divattanácsadója és tervezője lett.

1747-ben Abbeville-ben (textiliparáról ismert város volt) született, egyszerű családból származott. A divat érdekelte, és nem óhajtott tisztes szegénységben élni, így 16 éves korában Párizsba ment szerencsét próbálni. Egy kalaposnőhöz állt be tanulónak, ahol igen sikeresen tevékenykedett, mert egy idő után a tulajdonos bevette üzlettársnak.

25 éves korában már saját boltot nyitott, elegáns környéken, Grand Mogol néven. Itt már nemcsak kalapokat lehetett kapni, hanem gyönyörű ruhákat és kiegészítőket is. Olyan befolyásos divathölgyek vásároltak nála és támogatták törekvéseit, mint Conti hercegnő és Chartres hercegnője. Chartres hercege is erősen érdeklődni kezdett az ifjú divatárusnő iránt, bár ő korántsem öltözködési szempontból. Rose rövid úton visszautasította, így a herceg hoppon maradt.