Gyűrű, gyűszű, írótoll vagy bicska. Mi lehetett bennük a közös? Ezek az egyszerű tárgyak sokszor újdonságot – mikrofotót rejtettek. Volt közöttük szuvenír városkép, vallásos tárgyú vagy marketing célokat szolgáló fénykép, és persze erotikus (korabeli fogalmak szerint pornó) is. Stanhope lencse néven divat lett a dologból.

A fényképkészítés feltalálása után pár évtizeddel az újítók elkezdtek kísérletezni igen aprócska, mikrofotók előállításával is. Bizonyos John Benjamin Dancernek sikerült is, 1839-ben 3 négyzetmilliméter(!) nagyságú fotót készített, amit azonban szabad szemmel nem, csak mikroszkóppal lehetett látni sajnos. Azért sajnos, mert egy normál mikroszkóp akkoriban meglehetősen drága kütyünek számított. Dancer képei sokaknak tetszettek, csak éppen kevés helyre jutottak el, mivel nehezen lehetett megnézni őket.

Egy másik újító, a francia René Dagron 1857-ben megoldotta a problémát. Összekombinálta a Lord Stanhope által 50 évvel korábban kitalált egyszerű, hengeres mikroszkópot a mikrofotóval. Előbbit lekicsinyítette és lencsefelületeit átalakította (a lencsecsiszolás rejtelmeiben most nem merülünk el), utóbbit pedig felragasztotta az immár aprócska – alig 1 cm hosszú – mikroszkópféle egyik végére. Ez a művelet sem lehetett egyszerű, mert a fotó mérete tűhegynyi volt. A szemhez emelve az eszközt, láthatóvá vált a pirinyó kép. Stanhope lencsének nevezte el és szabadalmaztatta is a kis „nézőkét”, amely háromszázszoros nagyításban mutatta a fotót.

A stanhope-ot, mert pillanatok alatt köznév lett a találmány nevéből, bármilyen tárgyba be lehetett építeni. Ezt is a kitűnő üzleti érzékkel rendelkező Dagron ötlötte ki, és üzemet alapított a nagybani gyártásra. Nem is hiába, mert hamar divatos lett a különböző használati tárgyakba rejtett titkos mikrofotó birtoklása, nézegetése, és évtizedekig trendi is maradt.

Dagron legelső megrendelése egy csalódott úriembertől érkezett, akit visszautasított a szerelme. Ő apró portrét akart szívtelen imádottjáról, amit úgy viselhet a gyűrűjében, hogy senki nem tud róla. Hiába, ez még a késő romantika kora... Innentől nem volt megállás. Ékszerbe, miniatűr távcsőbe, tintatartóba, levélnyitó késbe, órakulcsba, zsebórába, tűtartóba, gyűszűbe, ollóba, írótollba, bicskába, pipába, illatszeres üvegcse kupakjába – gyakorlatilag bármibe beleapplikálták a kis eszközt.

1862-ben Dagron a londoni világkiállításon bemutatta a stanhope-ot, még Viktória királynő is látta az újdonságot (később róla is készült mikrofotó). Eddigre Dagron üzemében már 150 alkalmazott dolgozott, és napi 12.000 „egységet” állítottak elő. Milyen képet rejtett egy-egy stanhope? Dagron nem válogatott, minden olyasmit belevarázsolt a nézőkékbe, amiről azt gondolta, el lehet adni. Volt a készletben híres embert, uralkodót ábrázoló fénykép, családi fotó, jelentős eseményt ábrázoló fotó, városkép, hirdetési célú kép és erotikus fotó. (Az eléggé nyilvánvaló, hogy a meglehetősen álszent korszak névadójának, Viktóriának nem erotikus képet mutattak.)

Mitől lett ennyire népszerű? Ekkoriban még nem voltak megfizethető áron hordozható kamerák, de az emberek már akkor is szerették a nekik fontos eseményekről, helyekről, emberekről készült képeket maguknál tartani, így ezek a kis nézőkék tökéletes szuvenírként működtek, ráadásul modernek és olcsók is voltak. A nagyvárosok nevezetességeiről és a divatos üdülőhelyekről mind készült stanhope. Még Louis Blériot repülését és családját is megörökítették miniben.

A cégek is felfedezték, hogy hatékony és olcsó marketing eszköz lehet a nézőke. Egy amerikai ernyőgyár színes, esernyő formájú kis tűtartókat készíttetett hölgyek számára, a nyélbe épített stanhope-ban pedig a gyár hirdetését nézegethette a boldog tulajdonos.

A titkokat rejtő kis eszköz olcsósága nagy előny volt. Ha mondjuk, a nagy szerelem elmúlt, feltűnés nélkül ki lehetett dobni a régi stanhope-ot és újat rakatni a helyébe az új ideál portréjával. A vallásos érzelműek közül sokan a nyakláncukon lógó keresztbe „szereltették be” a stanhope-ot, amelybe belenézve bármikor megcsodálhatták például Jézus képét. (Az itt látható kereszten nehéz meglátni, hol a nézőke, ezért elárulom: a szárán balra lent látszik egy kis bütyök, na ott van.

Ha esetleg egy úr friss erotikus ösztönzőre vágyott (magyarul másik meztelen nőt szeretett volna diszkréten nézegetni az addigi helyett), egyszerűen kicseréltette a pipája szárába rejtett apró nézőkét. Az ilyen fotókat a korszakban pornográfiának minősítették, bár a fennmaradt mikroképeket mai szemmel nézve, sok közülük igencsak szolid próbálkozás.

Meg kell persze jegyezni, hogy ekkortájt még a bordélyokban sem volt általános a totális meztelenség, a házastársak között meg jellemzően szóba sem jöhetett. Az erotikus stanhope kicsit a 19. század underground Playboy magazinja: hozzátartozott a férfiak intim szférájához. Még a 20. század elején is népszerű volt a kis eszköz, aztán a technika fejlődésével kiment a divatból.

Az itt látható erotikus képek az amerikai Kinsey Institute gyűjteményéből valók. Hozzájuk az amerikai postától került a gyűjtemény 1959-ben, egy kartondobozban. A küldeményt még 1924-ben kobozta el a posta (nyilván a megrendelő nagy szomorúságára), mivel a szúrópróba ellenőrzéskor kiderült, pornográf anyagot tartalmaz a doboz. Évtizedekig raktározták, majd átküldték a témakörrel foglalkozó intézetnek, ahol sokáig csak őrizgették, majd évtizedek után rendszerezték a sok ezer ritka stanhope-ot.

A korabeli sajtóból összegyűjtött adatok szerint az angolok a naptárt vagy bankjegyeket ábrázoló mikroképeket kedvelték, az olaszok inkább a vallásos témájúakat, a németek a merészebbnek számító fotókat választották.

Valójában az erotikus stanhope-ok mindenütt népszerűek voltak a férfiak körében, és legszívesebben a dohányzó felszerelés valamelyik darabjába rakatták bele, mert az nem került a nők kezébe. Így, ha ma mondjuk, egy varróeszközön találnak meztelen nős stanhope-ot, arról biztosan tudni lehet, hogy utólagos hamisítvány. Viszont korántsem mindegyik stanhope-os férfi használati eszköz rejtett erotikus fotót, lehet, hogy épp az Eiffel torony mikroképe bújt meg benne. Bonyolult. :)

Magángyűjtők is vannak, akik a különleges nézőkékre vadásznak. Szó szerint, mert sok eszközön elsőre nem is lehet észre venni a beépített stanhope-ot. Az pedig külön csalódás, ha csak a helye látszik, mert az idők során kilazult, és elveszett a használati tárgyból a „kincs”. A gyűjtők azt szeretik a legjobban, hogy egészen váratlan helyeken bukkannak egy-egy nézőkére, és az már bónusz, hogy nem lehet előre tudni milyen képet rejt a pirinyó eszköz. Egy jó képminőségű, pipába applikált stanhope-ért például akár több mint 1000 dollárt is megadnak manapság.

Részletes áttekintés található a témáról Jean Scott: Stanhopes: A Closer View című 2003-as könyvében.