Az 1920-30-as évek menő dizájnere, aki imádta a nőket. Egyúttal a sportdivat megteremtője, a kardigán elterjesztője, aki kényelmes, sportos, de elegáns ruhákba öltöztette a hölgyeket. Joy nevű parfümje ma is hódít.

Ma Coco Chanelt tekintjük a modern divatot megteremtő királynőnek, de kortársai némileg másképp vélekedtek. Elsa Schiaparellit zseniálisnak tartották (joggal), és Jean Patout igazi újítónak gondolták (joggal), Chanelt pedig jó szakemberként tartották számon (alig merem leírni: joggal). Viszont Chanel volt a legkitartóbb, versenytársai pedig meghaltak vagy visszavonultak. Most azonban Jean Patouról akarok írni, mert meggyőződésem, hogy sokat köszönhetnek neki a nők.

1887-ben született, gyerekkorát Normandiában töltötte, meglehetős jómódban: a családnak bőrgyára volt, és szőrmével is foglalkoztak. 23 éves korában Párizsba költözött, mert divattervező akart lenni.

Először egy kis szalont nyitott Maison Perry néven, majd 1914-ben saját nevén nagyobb divatházat alapított. Ez az év jót is, rosszat is hozott: teljes kollekcióját megvette egy amerikai forgalmazó, ami nagy szó volt, ám kitört az első világháború, így Patou a következő éveket katonaként a fronton töltötte, karrierje félbeszakadt. Miután visszatért a háborúból, újra kinyitotta szalonját.

Az 1920-as évek nőideálja fiatalos, fitt és egészséges kinézetű – ő az öntudatos, tevékeny, sportokkal is foglalkozó flapper. Patounak tetszettek az ilyen modern nők, (amúgy is nagy kedvelője volt a női nemnek, valamint a szerencsejátékoknak, de ez mellékszál), nekik tervezett hát kényelmes, praktikus, de mindig elegáns ruhákat.

Patou sportember volt (pl. kiválóan lovagolt), átérezte, milyen nehéz a nőknek, amikor nem sporthoz való öltözékben próbálnak mondjuk teniszezni, golfozni. Így aztán megteremtette a praktikus, divatos sportruházatot.

Egyértelműen igen. Eleinte csak igen egyszerű babáik voltak, de a 15. századtól már hivatásos játékkészítők látták el őket szebbnél szebb darabokkal.

Babákat szinte minden kultúra ismer, évezredekre visszamenően. A legkorábbi időkben mágikus, termékenységi és vallásos célt szolgáltak. Például az i.e. 2000 körüli egyiptomi sírokban talált, fából és agyagból készült apró emberfigurák nyilván nem játékbabák voltak, inkább a halottak túlvilági kísérői. De azért persze a gyerekeknek is voltak játékai.

Az ókori görög és római gyerekek is játszottak babával, de ezek általában nem maradtak fenn, mert anyaguk idővel szétmállott, elporlott. Ritka kivétel egy római rongybaba az 1-5. századból (ennél pontosabban nem állapítható meg a kora), amely szerencsére igen száraz helyen vészelte át az évszázadokat. Annyit állapítottak meg róla a tudósok, hogy vászonból készült, rongyokkal és papirusz darabkákkal tömték ki, de öltözéke nem maradt meg. Ma a British Museum kincsei közé tartozik.

A középkorban a kisfiúk katonás típusú játékszereket kaptak, míg a kislányok játékbaba dajkálásával készülhettek későbbi női feladataikra. A latin pupus/pupa szó újszülött gyereket jelent, ebből lett németül Puppe, franciául pedig poupée a baba neve.

A babák készítéséhez felhasznált leggyakoribb anyagok a rongy, a fa és az agyag, de használtak csontot, viaszt, ólmot, kukoricacsutkát vagy papírmasét is. Voltak ehető babák is – mézeskalácsból. Ez már előre vetíti, hogy ebben a posztban sajnos nem lesz sok kép, mert a sérülékeny anyagokból való babákat elemésztette az idő, főként leírásokból tudjuk, hogy milyenek voltak.

A középkorban hosszú ideig elegáns ruhadíszként aggattak magukra apró csörgőket, csengettyűket a német vidékek előkelői. Az udvari bolondok körében csak később lett trendi.

Szélcsengőket (tintinnabulum) és csörgőket már az ókorban is használtak vallási és babonás okokból, főként a gonosz szellemek elűzésére. Állatok nyakába is gyakran akasztottak ilyen hangkeltő eszközöket, így lehetett tudni merre jár az illető jószág. Ismerjük mi is, hogyan működik ez: tehénkolompot például biztosan mindenki látott már, de ez mellékszál.

A keleti országokban mindig is fontos szerepe volt a csörgőknek, csengettyűknek, de most inkább a középkori Európa felé veszem az irányt, német területeken ugyanis évszázadokon át népszerű divatkiegészítő lett. Nagyjából a 11. században bukkant fel, ekkor még uralkodói szimbólumként. Nem hordhatta akárki. A 12. századtól viszont lazultak a szokások, és a nemesek ruháin megjelentek az apró csörgők. Nem nehéz megérteni, elég vonzó lehetett a korabeli pompakedvelők számára, hogy a csilingelés már messziről jelezte, magas méltóság közeledik.

Korának divattrendjeit alapvetően befolyásolta, és neki köszönhette karrierje felívelését a legendás divattervező, Charles Frederic Worth, valamint a pompás utazóládák mestere, Louis Vuitton is.

A későbbi francia császárné 1826-ban spanyol nemes kisasszonyként született Granadában, és a meglehetősen hosszú Maria Eugenia Ignacia Augustina Palafox de Guzmán Portocarrero y Kirkpatrick, condesa de Teba nevet kapta.

A rendkívül intelligens lány Párizsban nevelkedett, a híres Sacré Cœur zárdában, ahol komoly műveltségre tett szert. Louis Napoléon herceggel egy bálon, 1849 áprilisában az Élysée-palotában találkozott először, amit a Második Köztársaság elnökének megválasztott herceg adott.

Négy évvel és egy államcsínnyel később az akkor már III. Napóleon császárként uralkodó Louis megkérte a vonzó Eugénia kezét, és az eljegyzés bejelentése után egy héttel(!), 1853. január 30-án össze is házasodtak. A történelmi családból származó szép spanyol grófnő császárné lett. A szerelmi házasságból egy kisfiú, Eugéne Louis született. Eugénia méltó társa volt a császárnak, aki (hosszabb távollétei idején) háromszor is megtette régensnek.

Politikai érdeklődése és intelligenciája egyáltalán nem zárta ki, hogy rajongjon a divatért. Ő lett a Második Császárság vezető divathölgye. Eleganciája és kellemes modora mindenkit meghódított, öltözködése a nők körében egyértelmű minta lett.