A régi korokban alsóinget, alsószoknyát, fűzőt szinte minden nő viselt. Bugyit viszont általában nem. Valójában csak a 19. században lett trendi női fehérnemű belőle, de akkor aztán nem spóroltak a felhasznált anyaggal.
Bizony, a férfi privilégiumnak tekintett alsó igen sokáig nem került be a női ruhatárba, de azért van rá történelmi adat, hogy az ókorban a római nők viselték. Sporthoz biztosan, ahogy a szicíliai Piazza Armerinában talált híres, 4. századi mozaikon látható „bikinis lányok” bizonyítják. Aztán hosszú szünet.
Ha a középkori Európában keresgélünk, látjuk, az alsónadrág szigorúan férfi ruhadarab. Nem volt mindegy, hogy ki viseli a nadrágot (hogy egy ma is sok nyelvben ismert mondást idézzek). A fehérszemélyek csak rövidebb vagy hosszabb alsóinget hordtak hosszú ruhájuk alatt, nem is gondoltak bugyi viselésre. Már a 15. században járunk, amikor születnek feljegyzések a női bugyogó (térdig érő, bő fazon) viseléséről. Spanyolországban bukkant fel, történészek szerint a mór viselet hatására. Innen kerülhetett aztán tovább a 16. században Európa más részeire. Apró érdekesség: II. (Őrült) Johanna kasztíliai királynő is hordott ilyet, neki volt egy fehér szőrmével bélelt bugyija is. (Nem emiatt nevezték őrültnek.)
Bár a villát már a bronzkorban is ismerték, a késsel és a kanállal ellentétben, meglepően sokára lett elfogadott evőeszköz. Használatát férfiatlannak ítélték, és jó ideig az egyház sem pártolta. A 17. században már divatossá vált, de még kellett egy évszázad, amíg az étkészletek oszlopos tagja lett belőle.
A legrégebbi villákat Kínában találták, a bronzkori Qijia (csi-csia) kultúra (i.e. 2400-1900) temetkezési helyén, csontból készültek, és nem tudjuk hogyan használták őket. Ezt csak azért említem, mert mutatja, hogy ez az eszköz igen régi múltra tekint vissza. A görögök és a rómaiak is ismerték. A New York-i Metropolitan múzeumnak például van egy gyönyörű, 3. századi, római, ezüst kanál+villa kombója, de a tudósok azt feltételezik, a villarészt csak arra használták, hogy a tálból átemeljék az ételt a tányérra. Vagyis tálaltak vele.
Ha tovább ugrunk az időben, megnézhetjük, hogy például a párizsi Louvre múzeum csinos bronzvillákkal rendelkezik a 8-9. századi Iránból, mert hát arrafelé is használták. A villa konyhai segédeszközként (hússütésnél), tálalóeszközként szerepelt hosszú ideig. A bizánci birodalomban kezdték evőeszközként alkalmazni.
Az első középkori feljegyzés a villáról, mint evőeszközről Velencében készült, a 11. században. Domenico Selvo dózse ugyanis a bizánci császár lányát, Dukasz Teodórát vette feleségül, aki magával hozta a házasságba a villáját is. És evett vele. Ezt onnan tudjuk, hogy damiani Szent Péter (történetünk idején bíboros, szent csak évszázadokkal később lett) helytelenítő leírást készített a jelenségről. Eszerint Teodórának „olyan fényűző szokásai voltak, mint hogy étkezéskor az ujjaival nem érintette meg az ételt, hanem az eunuchjaival minden fogást kicsiny darabokra vágatott fel, amelyeket aztán a szájához közelített egy aprócska, aranyból való, kétágú lándzsaféle eszköz segítségével, és épphogy megkóstolt.” A leendő szent annyira megbotránkozott Teodóra furcsa evési szokásán, hogy amikor a dózsefeleség később pestisben meghalt, úgy nyilatkozott, ez isteni büntetés volt eme hiúsága miatt.
Előkelő körülményei ellenére nagyon nehéz sorsa volt, és végül zord, sőt kegyetlen uralkodó lett belőle. Bár három francia királynak is ő volt az anyja, a franciáknak mindig idegen maradt, ő volt a mindenre képes olasz nő. Viszont konyhaművészetük modernizálásában sokat köszönhetnek neki.
A nagy hatalmú Medici családba született Firenzében 1519-ben, de még újszülött korában árvaságra jutott. Anyja pár nappal születése után, apja alig egy hónap múlva halt meg. Nagyanyja nevelte, ám ő is meghalt egy év múlva. A kislány nagynénjéhez került, majd VII. Kelemen pápa (szintén Medici) gondoskodott róla, persze nem érdek nélkül.
A korszak igencsak szövevényes politikai és hadi eseményeit itt meg sem próbálom vázolni, de annyit érdemes megjegyezni, hogy a kis Katalin életkilátásai állandóan változtak az aktuális szövetségek, érdekek szerint. Végül eldőlt a sorsa: Kelemen pápa meg akarta pecsételni I. Ferenc francia királlyal való szövetségét, s ezért Katalint feleségül ígérte Ferenc egyik fiának. A 14 éves menyasszonyt Franciaországba küldték, ahol Henrik orléans-i herceggel, a szintén 14 éves vőlegénnyel összeházasították.
Egyértelműen politikai frigy volt, és a felek egyáltalán nem szerettek egymásba. Henrik különféle szeretőkkel múlatta az időt, majd kikötött Diane de Poitiers mellett, aki húsz évvel volt idősebb nála. Diane-t tényleg szerette, haláláig ez a nő uralkodott felette, aki óriási befolyásra tett szert. És még gyönyörű is volt, amit Katalinról nem lehet elmondani. Akárhány fennmaradt képét vizsgáljuk, szépnek nem nevezhetjük. A kortársak csak a kezét és a bőrét dicsérték. Katalin csendben tűrte a megaláztatást. Élénk, éles eszű, művelt, jó ízlésű volt – és nem túl népszerű, nulla hatalommal, hát hallgatott.