A Peter Carl Fabergé készítette, legendássá vált ékszertojásokat orosz cárok ajándékozták, de egyúttal divatot is teremtettek a gazdagok körében. A Romanovok számára pár évtized alatt 50 darab készült, műkincsként vagyonokat érnek, és többségük ma is megvan. Még népszerű filmek cselekményében – Octopussy, Ocean’s Twelve – is fontos szerepet játszott a leghíresebb Fabergé tojás.
A karácsonyi ünnep párja a húsvéti ünnepi ciklus, és bár most éppen az előbbi közeledik, a Fabergé tojások kapcsán mégis az utóbbit kell megemlítenem. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a gyönyörű tárgyaknak, így nem várok húsvétig, hogy írjak róluk. A Fabergé tojások ajándékozásának apropója az orosz ortodox húsvét volt. Az elsőt III. Sándor orosz cár adta feleségének, Marija Fjodorovna cárnénak (eredetileg dán hercegnő volt). Állítólag Sándor inspirációját az adta, hogy felesége még gyerekkorában odavolt egy szépséges ajándék tojásért, amit nagynénje kapott. Akár igaz ez, akár nem, a cárnak pontos elképzelése volt arról, hogy mit akar. Mielőtt megnéznénk közelebbről az első tojást, pár szó az ékszerész alkotóról.
Peter Carl Fabergé 1846-ban (170 éve) Szentpéterváron született egy balti német-dán ékszerész családba, de ősei francia hugenották voltak. Fiatal korában hosszú európai utazást tett, Németországban, Franciaországban és Angliában tökéletesítette szakmai tudását, majd visszatért szülővárosába, és ékszerész mesterként átvette az 1842-ben alapított családi cég irányítását.
A Fabergé műhelyben innentől könnyed, finom stílusú (luxus)ékszereket kezdtek készíteni. A cár figyelmét az ékszerész az 1882-es moszkvai pán-orosz kiállításon bemutatott egyik művével (egy i.e. 4. századi aranykarperec tökéletes másolata volt) keltette fel. Az uralkodó 1885-ben rendelte tőle az első ajándék tojást, majd hamarosan hivatalos cári ékszerésszé nevezte ki.
A szemüveg kiterjedt történetében akad olyan időszak, amikor a hölgyek viszolyogtak a szépségrontónak tartott látásjavító állandó viselésétől, de divatos kiegészítőként boldogan vitték magukkal mindenhová. 
A francia eredetű szót más nyelveken inkább lorgnette-ként emlegetik, de nálunk lornyon néven honosodott meg. Akármilyen elegánsan hangzik is a neve, itt bizony szemüvegről van szó. Nyeles szemüvegről. Jellemzően elég kevés olyan ábrázolást találni a régi időkből, ahol egy nő lornyonnal örökíttette meg magát. Hiába volt trendi, majdnem ékszer kategóriába tartozó eszköz, azért a képeken ritkán vállalták be. Használták álarcosbálon, színházban, operában, és persze olvasáshoz is, de amint megnézték, amit akartak, elvették a szemük elől.
Ennek magyarázata, hogy bármilyen hasznos volt is a látáskorrekció, hosszú évszázadokig negatív gondolatokat társítottak hozzá: bizonytalanságot jelentett, valamint a látásromlást az idős korhoz kötötték. Különben is, a 18. századig a szemüveg alapvetően férfi eszköznek számított, és nem is volt olcsó.
Napóleon és George Washington például úgynevezett ollószemüveget, a női lornyon elődjét viselték olvasáshoz. Mint neve is mutatja, ollószerűen lehetett szétnyitni, és egy kézzel tartani kellett a szem előtt. Itt is mutatkozik némi hiúság: a férfiak sem akarták állandóan viselni az okulárét. Bár meg kell jegyezni, hogy Washingtonnak volt már „rendes”, száras szemüvege is. Nem lehetett valami kényelmes, mert kerete nehéz, tömör ezüst volt. (A szemüveg profi rögzítésének gondja egyébként igen küzdelmes történet. Tudjuk, még ma sem ritka az olyan szemüveg, ami folyton lecsúszik és kényelmetlen.)
A legyező évszázadokon keresztül a trendi női ruhatár fontos kiegészítője volt. Olyan divatos tárgy, amely kis helyen elfért, szép és hasznos volt, valamint kitűnően el lehetett vele mondani, amit nem illett hangosan szavakba önteni.
A legyező története több ezer éves, hiszen az emberek régen is vágytak felfrissülésre a melegben, távol akarták tartani a szárnyas rovarokat ételükről-italukról. Tudjuk, hogy a babiloniak, egyiptomiak, perzsák, rómaiak és görögök is használták, nem is szólva a kifinomult kínai, indiai, japán legyezőkultúráról.
Spanyolországban például Pedro López De Ayala 14. századi krónikájában szerepel először legyező, később már több nemesi és királynői leltár is említ ilyen tárgyat. Nagy fellendülést jelentett a portugál kereskedők tevékenysége (ez már a 16. század), akik Kínából és Japánból importálták az eszközt nagyobb mennyiségben. A legyező mindenütt népszerű lett – egyelőre a gazdagok körében, mert nem volt olcsó. Két alaptípusát használták, a merev lapút, és az összecsukhatót. Végül az utóbbi győzött (és egészen a 20. századig trendi volt).
A porrá őrölt dohányt, a tubákot orron át szippantották fel. Európában a 17. században jött divatba. Az „anyagot” díszes kis szelencékben tartották. Tubákolni és szépséges tubákos dobozkát ajándékozni századokon át igen trendi volt.
A dohányzás helyességéről itt egyáltalán nem szeretnék vitát nyitni, ennek megtárgyalására számtalan egyéb felület áll rendelkezésre az internet végtelen univerzumában. Ez a poszt egy régen nagyon divatos (és ma is előforduló) dohányzási módról szól.
Sok módja ismeretes persze, pl. pipázás, szivarozás, bagórágás, cigarettázás, tubákolás. Itt az utóbbiról lesz szó. A modernebbnek és elegánsabbnak tekintett cigarettázás 20. századi általánossá válásáig a tubákolás igencsak széles körben hódított.
Egy pici etimológia: a tubák a spanyol tabaco szóból magyarosodott, eredetileg az általános „dohány” jelentéssel. A későbbiekben már csak az orron át felszívott dohányport jelentette. Ezt a port az 1700-as évektől nálunk a török eredetű burnót néven is emlegették.